A Kaszás keze

Go down

default A Kaszás keze

Témanyitás by Tachibana Makoto on Csüt. Szept. 04, 2014 7:44 pm

Az utolsó túlélő

Talán, sőt biztosan nehéz elképzelni, de egyszer régen nekem is volt zöld indikátorom. A fejem felett virító vörös kurzor már rég hozzánőtt a megjelenésemhez, és ma már számomra is idegen lenne, ha mást látnék a fejem fölött. Már ha láthatnám :] A piros sokkal jobban megy az öltözékemhez és a szemem színéhez, mint a zöld, ám természetesen nem ezért választottam azt az életmódot, amit. Ennek jóval mélyebb okai vannak, olyasmi, amit legfeljebb Szophie előtt tárnék fel, és csakis a megfelelő körülmények között. Viszont a játék indítása után hetekig még megtartottam az ártatlanságomat, noha ahogy minden más MMO-ban, itt is azt terveztem, hogy játékosokra fogok vadászni. Számomra sokkal szórakoztatóbb volt így játszani, semmint a végtelenül unalmas fejlődést erőltetni. A főtéren történt eseményeket hallva azonban át kellett gondolnom ezt a tervemet, hiszen súlyos állítások hangoztak el Kayaba Akihiko szájából. Mérlegelnem kellett, mennyire hihetőek a szavai, van-e kockázat abban, hogy ha kardom pengéjét más játékosok ellen fordítom. Nem sietettem el a döntést, hosszasan átrágtam minden érvet és ellenérvet, szinte csak ez járt a fejemben eleinte.
Ebben az időszakban találkoztam egy frissen megalakult lovagcéh vezetőjével, aki vette a bátorságot, hogy beszervezzen. Eleget tettem a kérésének, amire két jelentős indokom volt: egyrészt kíváncsi voltam, hogy ilyen körülmények között hogyan alakul ki egy mikroközösség és milyen szabályokat, törvényeket alkot a saját fenntartása érdekében. Hiszen itt nem vonatkoztak ránk a kinti törvények, nem volt ki érvényre juttassa őket. Elkerülhetetlen volt, hogy a működés érdekében saját szabályrendszerek alakuljanak ki, viszont mivel nem volt egységes vezetés a világban, így könnyen elképzelhetőnek tartottam, hogy több egymásnak ellentmondó elveken és szokásokon keresztül működő közösség is létrejöhet.
Persze joggal mondhatná bárki, hogy ez még nem elég, hogy ehhez a konkrét céhhez csatlakozzak. És valóban, a döntő ok a másik volt: egy szép, szőke leány. Nem túl meglepő, ugye? :] Akkor még nehéz volt felfedezni az ellenkező neműeket a tömegben, így valóságos felfrissülés volt egynek a közelébe kerülni, bókolni neki, flörtölni vele. Hódításom azonban halva született, hamar felfedeztem, hogy a lányt gyengéd érzelmek fűzik a céhvezérhez. Ettől függetlenül szívesen tartózkodtam a társaságában, néhány halvány jellel észrevétetve magam. A bizalmába kívántam férkőzni, mert ekkor már formálódott a fejemben a végleges döntésem, és ahhoz kapcsolódott egy céhhel kapcsolatos esemény, terv is. Egy másik történetben majd megemlékezek arról, hogy pontosan milyen események is vezettek a céh széthullásához és a tagok halálához, itt most csak a végeredmény az érdekes: mi ketten éltük csupán túl, Airi-chan és én. Az események persze elsodortak minket egymás közeléből, én pedig nem sokkal később megszereztem a vörös indikátoromat is, és ráléptem arra az útra, amelyen most is haladok :]
A véletlen aztán újra egymás útjába sodort minket, jó egy évvel később találkoztunk. Azt hitte, én is meghaltam, így hosszú beszélgetés indult el kettőnk között a történekről és annak hátteréről. Nyilvánvalóan nem az igazságot mondtam el neki, és végül úgy váltunk el, hogy az indikátorommal is megbékélni látszott. Ezek után követtem őt a minimapomon, és időről-időre kerestem, igyekeztem közelebb kerülni hozzá. Nem az a típusú lány volt, akit egyszerű meghódítani, és azt hiszem még nem tette túl magát a céhvezérhez fűződő érzelmein sem, de volt némi előrelépés kettőnk ügyében :] Mindez addig, amíg egy nap bajba nem került. Velem ellentétben ő alig fejlődött tovább, nyilvánvaló volt a felszereléseiből és a viselkedéséből is alacsony szintje. Egy rablóbanda célpontjává vált, akiket éppen követtem. Harc alakult ki köztük, én pedig nem voltam rest belevetni magamat a küzdelembe és segíteni rajta, de... egyedül kevés voltam. Nem tudtam megvédeni, néhány perc után elfáradtunk mindketten, és az utolsó szúrást is megkapta ahhoz, hogy pixelekké robbanjon. Elégedetlenül vettem tudomásul, hogy kútba estek a vele kapcsolatos terveim. Csupán ez bántott, nem volt bennem semmi lovagias ebben a helyzetben, és nem is gyászoltam, mert nem volt miért. Csupán visszatért az előző életéhez. A négyfős bandából végül csak egy menekült el, a magas szintem és a páncélom elég erőt biztosított ahhoz, hogy elbírjak velük. Viszont azt az egyet sem kívántam futni hagyni. A vadászatot hamarosan megkezdtem, de nem azért, hogy bosszút álljak, csupán be kívántam fejezni a feladatot :] Az egyetlen túlélőként.
avatar
Tachibana Makoto
Lovag
Lovag

Hozzászólások száma : 1808
Join date : 2012. Sep. 18.
Age : 24
Tartózkodási hely : Aincrad

Karakterlap
Szint: 43
Exp:
7624/7700  (7624/7700)
Céh: -

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: A Kaszás keze

Témanyitás by Tachibana Makoto on Vas. Nov. 30, 2014 11:34 pm

Felszabadítók



Mai történetemet messziről indítom, mivel az események ha lazán is, de kapcsolódnak egymáshoz. Az elsőből következett a második, a másodikból a harmadik, a harmadikból a negyedik. Mondanám, hogy így tovább, de tovább nem volt. Legalábbis egyelőre. Mindenesetre ezen események láncolata okozta az indikátorom elszíneződését. Egészen eddig az eseményig nekem is zöld volt, mint a játékosok cirka 97-98 százaléknak. Persze én sose terveztem, hogy végig így marad, ugyanis eddig egyetlen MMO-ban sem játszottam békés, farmolgatós, jófiú szerepet. Én azért léteztem, hogy kidühönghessék magukat rajtam a játékosok, és hogy elszórakozzak azokon, akik majd felrobbantak, miután megfosztottam őket egy jó adag exp-től, vagy akár az egész karakterüktől :]
Azokkal a játékokkal ellentétben itt viszont a halál valódi volt. Ha elfogy az életed, a sisak a fejeden megsüti az agyadat, és nem respawnolsz a helyi templomban, hanem elveszíted az életed. Ijesztően hangzik, mi? Csakhogy semmi sem garantálja, hogy ez igaz. Mi több, sokkal nagyobb esély van rá, hogy csak zöldség, és valójában ez az egyetlen kiút a játékból, amíg le nem ütjük a 100. bosst. Végtére is nem túl nehéz hamis cikkeket fabrikálni egy olyan világban, amit száz százalékban az alkotója irányít. Azt tesz bele, amit csak akar. Nincs kapcsolatunk a külvilággal, nem tudjuk bebizonyítani, hogy valóban meghalunk, ha meghalunk. Abból, hogy megöl minket egy sisak, semmi haszna nem származik a játék alkotójának, azonban sokkal érdekesebb helyzetet kapunk, ha ezt csak bekamuzzuk. Ezért, vagyis ezt felismerve szaporítottam azon játékosok táborát, akik nem ijedtek meg a hangzatos szavaktól. Még jót is teszek: kiszabadítom azokat a játékosokat, akiknek az itt tartózkodás már terhes lett :] Persze valójában önös érdekek vezéreltek a tetteimben, hiszen nem voltam szeretetszolgálat. Ebben a játékban kockázatmentesen megismerhetem, mit érez egy gyilkos, amikor megöli az áldozatát. Szükségem volt erre az információra ahhoz, hogy a kinti életem folytathassam.
Az alkalmat ehhez viszont nem kerestem, eleinte mondhatjuk, hogy normálisan játszottam a játékot. Megtapasztaltam a mechanizmusait, tanultam a szabályait, kerestem a kiskapuit. Heteket töltöttem azzal, hogy a játék rendszerét biztosan megértsem. Mobokat öltem, elvállaltam egy-két kisebb questet, NPC-kkel kommunikáltam, megfigyeltem a bossharcok folyamatát, párbajoztam így is meg úgy is, és persze átolvastam a kézikönyvet. Többször. Sokszor. Aztán egy nap eljött a lehetőség, hogy a céhes életet is megismerjem. Az indokaimról a belépésre már beszéltem korábban, a tapasztalatszerzés már másodlagossá vált akkor, amikor megismertem Airi-chant. Most viszont arról szeretnék beszélni, hogyan is lettem vörös, és enne milyen következményei voltak, így térjünk is rá lassan a tárgyra.
A céh lassan gyűjtögette a tőkéjét. Küldetések, farmolások, kereskedés útján sikerült annyit összekapirgálni, hogy megvehessünk egy olyan épületet a Kezdetek Városában, ahol kényelmesen elférünk mindannyian. A döntési folyamatban én nem vettem részt, hiszen kishalnak számítottam, de a választás végül megfelelt az én ízlésemnek is. Egy gyönyörű, több emeletes, kristálykupolás épületet vettünk meg, a hozzá tartozó fejlesztésekkel együtt. Az összes pénzünket elszipkázta, de hittük, hogy a befektetés előbb-utóbb meg fog térülni. És így is tűnt, hiszen a céhház által felbérelt NPC-knek köszönhetően a kincstár hízni kezdett. Lassan, de biztosan és stabilan gyűlt a vagyon, ami egy idővel meghaladta az alapításba és a vásárlásba fektetett tőkét. Immár gondolkodhattunk azon, hogy felújítjuk a felszerelésünket, beruházunk italokra és kristályokra, jártasságokat vásároljunk. Csakhogy túl sokan voltunk, annyi pénzünk és egyéb ingóságunk pedig nem volt, hogy mindenki igényeit kielégítsük. Meg kellett határozni egy fontossági sorrendet, és ez természetesen súrlódást okozott azok között, akik a lista tetején voltak, és azok között, akik az alján tartózkodtak, de ennél nagyra vágyónnak voltak. Nyílt titok volt, hogy alakult egy frakció, aki ellenezte a céh hierarchiáját, és változtatásokat kívánt bevezetni. Csakhogy erre, természetesen, a vezetőség nem volt hajlandó. A céhmester jó vezető volt, sokkal jobban átlátta azt, amit a kapzsi népség hatalomvágya eltakart a szemük elől. Nem működhetett úgy ez a céh, hogy mindenki egyenlő, különösen úgy, hogy nem mindenkinek volt ugyanaz a feladata. Voltak olyan játékosok, akik a frontra készültek, mások kovácsok szerettek volna lenni, és persze ott voltak azok, akik csak élősködni kívántak. Nos, ez utóbbi csoport volt annak a bizonyos frakciónak a fő alkotóeleme. Kevesellték, hogy a semmiért azt kapták, amit érdemeltek: semmit :]
Idővel a feszültség fokozódott. Tudtam róla, hiszen nyitott szemekkel jártam, és nem voltam rest kicsalni néhány információt az elégedetlenkedők körének gyengébbik feléből. Érdekelt, mi fog történni, elégedetten szemléltem, ahogy a nemzetközi helyzet fokozódott. Egy idő után pedig még az olajat is öntöttem a tűzre. Szórakoztatónak találtam a vergődést, szervezkedni kezdtem. Összebarátkoztam a frakció vezetőjével, titokban tanácsokat adtam neki, elültettem a fülébe néhány gondolatot. Ostoba ember volt, nem volt nehéz befolyásolni. Arra használtam ezt a kapcsolatot, hogy még több és még értékesebb információ birtokába jussak. Én azt sem bántam, ha sikerrel járnak. A céh számomra semmit sem jelentett. Amíg Airi-chan biztonságban maradt, úgy voltam vele, hogy nyugodtan porig is éghet. Természetesen úgy volt igazán szórakoztató, hogy a megszerzett információkat vagy egészben, vagy részben, vagy elferdítve eljuttattam a vezetőség számára is, nyilván anonim üzenetek formájában. Éppen kedvem szerint csűrtem-csavartam a dolgokat, ügyelve rá, hogy le ne bukjak. Sokáig azonban nem csinálhattam, az ilyen történeteknek mindig az a buktatója, ha valakivel elszalad a ló. Így amikor megneszeltem, hogy puccskísérlet készülődik, bebiztosítottam, hogy Airi-chan semmiképp se legyen a közelben, majd én magam elhagytam a süllyedő hajót.
A hírek így is hamar eljutottak hozzám. A céhmester felkészülten várta a hátba támadást, de az egészből mégis vérfürdő lett. Mindkét félnek voltak adui, de az adok-kapokból a lázadók jöttek ki jobban, igaz csupán maroknyian maradtak. Ők pedig összekaptak a zsákmányon, de csak azután, hogy kicsit megráncigáltam a bajszukat. Nem tudom ki volt, és hogyan tette, de rájöttek, hogy a háttérből én mozgattam a szálak egy részét. Utánam küldték két emberük: a folyton sisakot viselő zöld feladata az volt, hogy becsaljon egy barlangba, amíg a megátalkodott gazember vörös társa csapdát készít elő nekem, és néhány jól irányzott csapással megöl. Csakhogy elszámították magukat, nem voltak tisztában a képességeimmel. Páncélom ereje elég volt ahhoz, hogy megszerezzem az előnyt velük szemben. Nem sokon múlt, de legyőztem a bérencet. Akkor lett először vörös az életcsíkom. Ez viszont nem akadályozott meg benne, hogy levadásszam azt is, aki tőrbe csalt. De ez már a második fejezethez tartozik.

A helyszín ugyanaz a barlang volt, ahol megtámadtak. Megtudtam, hogy a sisakos fazon csatlakozott egy csoport kincsvadászhoz. Ekkorra az egykori lovagcéhnek már írmagja se maradt, így vagy úgy, de rajta, Airin és rajtam kívül mindenki meghalt. "Meghalt." Aztán annak a napnak a végére már csak ketten maradtunk hírmondónak. A tervezési fázisnak alaposnak kellett lennie. A háló, amit szőttem, nem volt túl sűrű, de nem ronthattam el egyetlen szálat sem. Tudnom kellett, mikor, hol lesznek, ezért többször is végigjártam azt a helyet, kitapasztaltam a mobok respawnját, számát, erejét. Belőttem, hogy nagyjából milyen úton mehetnek rajta végig, és mennyi időre lesz rá szükségük, hogy elérjék azt a pontot, amit én kiszemeltem a rajtaütéshez. Szerencsém volt, mert emberemet hátvédnek alkalmazták. A csoportot egy bizonyos Diabel vezette, de mindannyian álnevet használtak. Ez valamiféle szokás volt náluk, legalábbis az informátorom szerint. Azóta is ő a legmegbízhatóbb kémem, kész vagyonokat fizettem már ki neki az információiért, és ezek 90 százalékban megbízhatóak is voltak :] Igazán kár, hogy nem tudhatott mindenről, így nem járhattam mindig hozzá. No de most vissza a főszálra.
Unalmas, várakozással teli órák... vagyis óra telt el, amíg végigverekedték magukat a foszló zombikon, óriáspókokon és egyéb nyalánkságokon. Már messziről hallottam a hangjukat, hiszen a csatazaj az csatazaj :] Direkt egy olyan pontot választottam, ami egy pihenőhely, egy biztonságos zóna előtt volt, így aztán már megkönnyebbültek, hogy szusszanhatnak egy kicsit. De nem így volt. Amint a fiú elhaladt mellettem, lopakodásomat használva mögé kerültem és kétszer hátba döftem. A mobok már eléggé leharcolták ahhoz az életét, hogy ennyi elég legyen. Az áruló ezzel rövid úton pixelekre hullott, két társa pedig döbbenten állt az események előtt. Ekkor színeződött be az indikátorom. Amellett, hogy ez tökéletes alkalom volt a hidegvérű... "gyilkolásra", nem vagyok az a típus, aki csak úgy megtűrné, hogyha becsapják. Eldőlt a sorsa, amikor vétkezett ellenem, nekem pedig nem volt lelkiismeret-furdalásom miatta. Elvégre ugyanezt megtettem már számtalanszor, más játékokban is, csak akkor nem én magam voltam az avatar :] Azért be kell valljam, ez más volt, mint egy élet-halál harc során legyőzni az ellenséget, de nem rágódhattam rajta sokáig, hiszen a két bajtársa nem volt éppenséggel elragadtatva a tettemtől. Menekülnöm kellett, hiszen nem három játékosra voltam felkészülve, de a tervem megvolt, így némi futás árán, és a mobok respawn idejét kihasználva le tudtam őket rázni. Kijutni azonban nem volt olyan egyszerű a barlangból. Diabel elment segítségért, és sikerült úgy sarokba szorítaniuk, hogy visszaértek időben. Azonban azzal nem számoltak, hogy a három játékos közül az egyiket a magam oldalára tudom állítani. Egy másikat megöltem - amúgy is teljesen alkalmatlannak tűnt a játékra -, a harmadik meg végül veszélytelennek bizonyult. Én pedig kijutottam az így keletkezett... hm... védelmi résen :]

Innentől kezdve megváltozott az életem, hiszen kaptam egy bélyeget, egy stigmát. Mindenki tudta, aki rám nézett, hogy embert "öltem." Na jó, nem mindenki, mert voltak olyan ostobák is, akik nem tudták, mire valók az indikátorok a fejünk felett :] És voltak olyanok is, akik figyelmen kívül hagyták. Ők vívták ki a legnagyobb tiszteletemet. Előítéletek nélküli emberek, akik a viselkedésed alapján döntik el, hogy jó vagy-é vagy rossz, nem pedig egy jel alapján a fejed felett. Én sem hamarkodtam el az ítéletet, de akit alkalmatlannak éreztem erre a világra, legyen az túl gyenge vagy túl aljas, az a pengém hegyén végezte. Nem igazságosztó voltam, viszont azokkal sem kívántam kiszúrni, akik élvezték a játékot a körülmények ellenére is. Aki szenvedett, vagy aki szenvedést okozott, annak viszont mennie kellett. Haza. Egy nap aztán összefutottam egy majmos fickóval. Hasonló nézőpontja volt, mint nekem. Trükkös kis fickó volt, aki sokkal többet rejtett magában, mint amennyit kimutatott. Taidana nem volt szimpatikus, sőt, kifejezetten idegesítő alak volt a maga viselkedésével, azonban meggyőzött arról, hogy érdemes lenne összeállnunk. Társulni nem társultunk, hiszen az érdekeink teljesen mások voltak, de a filozófiánk hasonlósága alapján alapítottunk egy csapatot. Ők a Felszabadítók. Egy titkos céh, akiknek hovatartozását csak egy halvány pecsét, egy tetoválás jelzi, egy szimbólum. Laza érdekkapcsolat volt mindössze köztünk, a tagok között, és ez így van a mai napig is. Nem közösködünk egymással túl sokat, nem tartunk nagy összejöveteleket, csak éljük a mindennapjainkat és képviselünk egy álláspontot... valamint learatjuk a céhház által biztosított babérokat. Így, hogy alig vagyunk néhányan, még nem is volt veszekedés köztünk arról, hogy kinek mi jár :] Jól működött számomra ez a társaság, hiszen nem jelentett elkötelezettséget, de mégis tartoztam valahová, tudtam beszélgetni a gondolataimról másokkal, akik többnyire osztották a nézeteimet. Voltak olyanok is, akik csak azért csatlakoztak, hogy ölhessenek, de ez érdekelt a legkevésbé, hiszen a végeredmény ugyanaz volt: az áldozatok felébredtek a kórházi ágyukban. Legalábbis, ha minden igaz.
Viszont volt egyvalami, amit nem tűrtünk. Ez az árulás volt. A társaságról információkat kikotyogni, megosztani, eladni szigorúan tiltott volt. Kilépni szintén. Aki egyszer csatlakozott, az örökre megbélyegezte magát, és csak fővesztés terhe mellett élhetett tovább. Taidana ezek közül az utolsó pontot választotta. Elhagyott minket. Hogy miért, az sosem derült ki, de valahol, valamikor megváltoztak a nézetei. Már nem értett velünk egyet. Relatíve erős játékos volt, így csapatot szerveztünk. Vadásztunk rá. A sorsa elkerülhetetlenné vált, nem engedhettük meg magunknak, hogy kiszivárogtassa a titkainkat. Még a leghalványabb esélyét sem tehettük lehetővé. Elhagyta a várost, mi pedig elindultunk utána. Követtük, csendben, lopakodva. Magamra vállaltam a csapatunk vezetését, én irányítottam kivételesen. Jeleztem, ki merre menjen. Idővel körbevettük, és úgy tűnt, még mindig nem fogott fel semmit az egészből. Felemeltem a kezem, így az íjászunk megindította a támadást. Távolról kezdtük, egy-két nyíllal és mérgezett késsel fogyasztottuk a páncélját. Rengeteg élete volt, legalábbis azon a szinten. Képességgel próbálkozott, de addigra odaértünk a közelébe. Nem volt esélye több játékos ellen, nem tudta megosztani a figyelmét közöttünk. Egyszerre kapott a kardjainktól és az íjászunktól. Ezt ő is felismerte, így menekülőre vette. Azonban nem jutott sokáig. A paralízis méreg megtette a hatását, néhány lépés után összerogyott. Elvigyorodtam, innentől kezdve átvettem a főszerepet. Elé léptem és gyenge próbálkozását könnyedén hárítottam a pajzsommal, majd egy könnyed mozdulattal beledöftem a vállába a kardom. Sárga. Ilyen lett az életcsíkja. Rájött, hogy ezt nem élheti túl, innentől kezdve már csak azzal volt elfoglalva, hogy velünk minél jobban kiszúrjon. Hogy ne gazdagodhassunk meg a felszereléseiből, azokat elküldte valakinek. Nem érdekelt igazából, kinek, nem azért csináltuk, hogy nyerészkedjünk rajta. Így, hogy már alig védekezett, a végső csapás ideje is hamar eljött.
- Utolsó szó jogán? :] - szólaltam meg vigyorogva, de nem hagytam, hogy végigmondja. Amúgy is csak valami ostobaság szökött ki a torkán. Így hát utoljára is beleszúrtam a kardom, és elégedetten bólintva figyeltem, ahogy teste pixelekké bomlik. Virtuális test, virtuális pixelekre. Jó reggelt, odakint találkozunk, Taidana-kun :]

A céh története folyamán számos szabályszegőnk volt. Taidana óta azonban nem kifejezetten ástam bele magam az ilyen alakok levadászásába, immár nem leltem benne élvezetet. Sokkal fontosabb volt számomra, hogy azokkal törődjek, akik megérdemlik. Elsősorban Szophieval, persze. Megváltoztak a prioritásaim, mondhatni élősködtem most én is a céhen, és hagytam, hogy aki esetleg árulóvá válik, azt más kerítse kézre, és szabadítsa fel. Asuka, vagy Haru-chan, esetleg Hürrem, bár utóbbit nem szívesen láttam volna ilyen szerepben. Az ágyban, meztelenül sokkal szebb látványt nyújtott kipirult, gyönyörtől eltorzult arccal :] Az egyetlen kivétel mostanában az az íjász volt, aki azon a bizonyos Taidana-vadászaton megnyitotta a tüzet. Informátor volt, azon belül is az amatőr, de magát profinak képzelő alak. Igaz, néha voltak hasznos infói, például annak idején ő szerzett először tudomást a legendás fegyverekről. Megcsinálta vele a szerencséjét, gazdag ember lett belőle, nekem pedig elvette az életem egy részét, mert arra kényszerített, hogy az új pajzsommal értelmetlen harcokba rohangáljak.
Nemrégen viszont megtámadtak. Két szerencsevadász tolvaj próbált meg kvázi kizsebelni. Még arra sem voltak érdemesek, hogy megöljem őket, de azért megmutattam, hogy jobban teszik, ha nem rángatják meg a náluk nagyobb szintű játékosok bajszát. Megúszták néhány pixelsebbel és egy vörös életcsíkkal. Viszont csak később vált számomra nyilvánvalóvá, hogy tudtak a Felszabadítókról. Ott, a harc hevében néhány utalásukra nem figyeltem fel, csak utólag jutott eszembe. Lehetett volna véletlen is, vagy egy korábbi tag infója, de nemsokára megkeresett egy besúgó, hogy értékes információja van számomra. Egy árulóról. Nem vagyok semmi jónak az elrontója, így meghallgattam, megnéztem a bizonyítékait. Nyélbe ütöttünk egy üzletet. Ő elárulta, hol tudok rá könnyen lecsapni, én pedig fizettem. Ryner nem az erősödésre koncentrált, könnyű préda volt úgy is, hogy egyedül indultam ellene. Úgy döntöttem, megteszem én, hiszen mégis csak engem bosszantott fel a felelőtlensége. A Ryner által eladott infó olyan kezekben landolt, ahová nem kellett volna kerülnie, ami még nagyobb bűn, mint az, hogy elárult egy-két titkot.
Mivel becserkészni nem tudtam volna - gazdag játékos lévén a jártasságai az egekben voltak -, így frontális támadást indítottam ellene. Egy üzlet reményében csaltam tőrbe, információt kértem tőle egy játékosról, akiről tudtam, hogy mikor és hol farmol. Ő engedelmesen követte a célpontot, így pont ott volt, ahol lennie kellett abban az időpontban, amikor elhatároztam magam a lecsapására. Nem is lett volna gond, ha nem fedezi fel a jelenlétem túl korán, így végül harcba bonyolódtunk. Akárcsak legelőször, most is a páncélos képességem hozta meg a várt eredményt. Nem tudott mit kezdeni a végtelennek tűnő életemmel, még annak ellenére sem, hogy bosszantó módon menekült, és távolról lődözött csupán, nem riadva vissza a piszkos trükköktől. Viszont ahogy kifogyott ezekből, én ott voltam, makacsul követtem, és végül utolértem. Revansom pajzsa lecsapott, esélye sem volt elkerülni a támadásaimat. Egyoldalú mészárlássá torzult kettőnk harca. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy ő volt az utolsó áldozatom. Már egyáltalán nem éreztem semmit, amikor pixelekké hullott. Se akkor, amikor könyörgött az életéért, rémülten. Lehet, hogy szögre akasztom a vörös indikátorom? :]
avatar
Tachibana Makoto
Lovag
Lovag

Hozzászólások száma : 1808
Join date : 2012. Sep. 18.
Age : 24
Tartózkodási hely : Aincrad

Karakterlap
Szint: 43
Exp:
7624/7700  (7624/7700)
Céh: -

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: A Kaszás keze

Témanyitás by Tachibana Makoto on Hétf. Okt. 12, 2015 12:47 pm

Nem kellett ahhoz egyes szintű észlelés sem, hogy tudjam, figyelni és követni fognak. Éppen ezért másra bíztam a feladatot, és még aznap este eljutottam Blackbird rejtekhelyeinek egyikéig, mielőtt Hinari rám állíthatott volna bárkit. A lány készséges volt, valószínűleg értékelte is, hogy ezúttal nem kellett a megjegyzéseimet és a csicsás bókjaimat hallgatnia. Semleges és hűvös volt a kettőnk alkudozása, pont olyan, ahogy azt ő preferálja. A következő napokban az információcsere közöttünk papírokon keresztül zajlott. A kis cetliket a köpeny alatt könnyű volt egymásnak észrevétlenül átadni, ahogy egyszer-egyszer elmentünk egymás mellett egy-egy forgalmasabb utcán, ahol bele tudtunk olvadni a tömegbe.
A folyamat azoknál a kristályíróknál kezdődött, akik képesek voltak Börtön kristályt gyártani. Már csak azért is volt ideális Blackbird közreműködése, mert egy informátornak könnyebben megnyílt a kereskedők szája, és általa úgy egy tucat név jött össze, akik az elmúlt hetekben kristályt vettek. Bár nem feltétlenül így került börtönbe Szophie, de erre a metódusra volt a legnagyobb esély, és mint kiderült, nem is tévedtünk. A nevekből én magam húztam ki azokat, akik köthetőek voltak a szervezett bűnüldözéshez, elvégre Szophie a leghíresebb rendfenntartó céh tagja volt, ezekben a körökben mindenki ismerte a liga céhlogóját, és ezek az emberek nem küldték volna börtönbe gondolkodás nélkül a kedvesemet. Négy név maradt, utánuk kezdett szimatolni a kémem: hol vannak, kapcsolatba kerültek-e Szophieval valamilyen módon, mire használták a kristályt. Mint kiderült, a négyből az egyikük neve már ki volt húzva a Kastély kőtábláján. A többi három zsákutca volt, ez a Nagisa nevű lány azonban maga volt a lottóötös. Öngyilkosság, miután elveszítette a szerelmét, és látták Szophieval is az elmúlt időben. Innen már nem volt nehéz összerakni a történetet, rekonstruálni az eseményeket. Az időpontok is illettek a kirakósba.
Azonban egy dologra mégsem tudtam meg a választ: miért? Pedig ez lett volna a legfontosabb. Ezért fogtam bele a nyomozásba. Nem érdekelt, hogy kit szabadított fel Szophie, mikor és milyen körülmények között, engem csak az foglalkoztatott, hogy miért tette? Miért döntött úgy, hogy mindent hátrahagy, mi lehetett erősebb a szerelmünknél? Nem volt rá oka, hogy eldobja a boldogságot, és visszasüllyedjen a semmibe. Ha az történt volna, amiről vallott nekem, akkor nem folyamodott volna ilyen komplikált eszközökhöz, csak egyszerűen eltűnik. Ha viszont a kalandvágy motiválta, a hirtelen szeszély és kiszámíthatatlanság, egy szikra pattant az elméjében, akkor a logikus következtetés az lett volna, hogy nem voltam a számára elég fontos. Ez volt az a következtetés, amit nem kívántam levonni, ezért volt szükségem a válaszokra. Ezeket azonban nem kaptam meg. Levegőben nem lóghatok.

Tovább kell lépnem.
avatar
Tachibana Makoto
Lovag
Lovag

Hozzászólások száma : 1808
Join date : 2012. Sep. 18.
Age : 24
Tartózkodási hely : Aincrad

Karakterlap
Szint: 43
Exp:
7624/7700  (7624/7700)
Céh: -

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: A Kaszás keze

Témanyitás by Tachibana Makoto on Csüt. Júl. 07, 2016 2:04 pm

Kitört belőlem a nevetés, amikor ránéztem a barátlistámra. Vagy nevezzük nemhivatalos taglistának. Fekete és szürke nevek garmadája fogadott, lényegében mondhatni én maradtam az egyetlen Felszabadító. Egy pillanatra megfordult a fejeben, hogy vadásznak ránk, de úgy voltam vele, hogy azt velem kezdenék, és nem egy ártalmatlan trollal, egy perverz, piti tolvajjal, vagy egy, az ártatlanságára kényesen ügyelő, köztisztelet-szerűségben álló bájitalgyártóval. Én azonban nem tapasztaltam semmit, ami a létemet fenyegette volna. Nem figyeltek meg, nem követtek, nem mártottak mérgezett tőrt a hátamba. Bármi is történt ebben a pár napban, véletlen egybeesés volt.

Egyedül maradtam egy eszmével, amit annak idején egyetlen társsal indítottam útnak, de mára már nem maradt belőle semmi sem, csak egy üres kifejezés volt, amivel nem tudtam azonosulni, amit nem követtem. Mi ez, ha nem egy lehetőség arra, hogy átformáljam? Hogy teremtsek valamit, amivel azonosulni tudok? Mi ez, ha nem egy lehetőség arra, hogy létrehozzam a saját, céhes alapokon nyugvó hárememet? :]

Persze ez utóbbi kérdés csupán tréfa, de azt hiszem, valóban fel fogok keresni néhány embert. Többnyire lányokat. Hmm, lehet mégse olyan nagy butaság ez a személyes hárem dolog? :]
avatar
Tachibana Makoto
Lovag
Lovag

Hozzászólások száma : 1808
Join date : 2012. Sep. 18.
Age : 24
Tartózkodási hely : Aincrad

Karakterlap
Szint: 43
Exp:
7624/7700  (7624/7700)
Céh: -

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: A Kaszás keze

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.