Ayse - Az élet ítélete. -

Go down

default Ayse - Az élet ítélete. -

Témanyitás by Ayse on Szer. Jan. 28, 2015 12:01 pm


I. Fejezet. - Igazságtalan Igazság.





Hófehér függöny libbent meg a nem rég kinyitott ablak előtt, ahol a nap is csak haloványan sütött be, mégis olyan kellemetlennek, vakítónak tűnt.
Az áporodott beteg és fertőtlenítő szagú levegőt felkavarja a kintről beérkező szmoggal átitatott légáramlat. Szeretem ezt az illatot.
Már ébren vagyok egy ideje, de most kinyitottam a szemem. Meredten bámulva a semmibe azon gondolkodtam miképp is jutottam el idáig…


Minden még jóval régebben kezdődött, egész kicsi koromban. Anyám nagyszerű nő volt, mindig támogatott és mindenben a segítségemre volt… apám kevésbé. Egész életemben alig párszor láttam csupán, és akkor is sietett… dolgozni, vagy csupán el tőlünk… nem tudom. Komoly üzletember lévén nem ítélhetem meg, és nekem is jobbnak kell lennem hogy méltó, lehessek az utódjának.

Mindig is erős volt bennem a megfelelési kényszer az irányába, mindenben jól akartam teljesíteni, így egész kis koromtól kezdve jó sportoló és jó tanuló is voltam. A képességeim lehetővé tették azt hogy jó legyek, de legjobb sose lehettem. Hiába hajtottam és güriztem a várt elismerés sosem érkezett meg. Leginkább mint ha egy üres lélektelen báb elismeréséért harcoltam volna annyira. Legalábbis ennyit láttam belőle.

Tízen éves fejjel beválogattak a sport klubba, atlétika területen. A futásban mindig is jó voltam. Szerettem miképp a hajamat fújja a szél, és minden lépéssel előrébb és előrébb vagyok legyőzve a légáramlatot, a társaimat, és önmagamat. Csupán mindig egy lépés előre. Ez hajtotta izzadt és végtelenül kimerült testem a pályán… legalábbis egy ideig. Eleinte komolyan vettem a futást. Olyan volt számomra mint egy lecke amit meg kell tanulni, megérteni és gyakorlattal jobbá és jobbá válni. Nem okozott örömet, egészen addig amíg…

Az iskolában sokszor voltam iskola első, ami miatt meg is voltak az irigyeim. Magányosnak ugyan nem mondhattam magam, bár központi szerepet sem töltöttem be az osztályba. Nem akartam túl sok embert magam köré mert csak hátráltatnának… lehúznának és visszatartanának a fejlődésben, és célom elérésében.

Majd minden megváltozott… minden visszafordíthatatlanul rosszabbra fordult…

A mozgásom egyre esetlenebb lett. A felbotlottam a saját lábaimban, a kezemből kiestek a dolgok. Mindez rám nem volt jellemző eddig… Eleinte csak párszor fordult elő, hetekig hónapokig. Úgy volt vele mindenki hogy rossz időszakomat élem csupán és figyelmetlenségnek tituláltuk a dolgot. De teltek múltak a hónapok, lassan már fél év is eltelt, mire a dolgok nem változtak… csak rosszabbodtak. Én egyre ingerültebb lettem, főleg hogy a teljesítményem a futásra is erős kihatással volt. Az írás sem ment olyan könnyen, szinte alig észrevehetően de csúnyultak a betűk, igénytelen alakot öltve fel. A mozgásom egyre koordinálatlanabb lett és senki nem értette az okát.

A dolgok láttán elmentünk vele orvoshoz és ami akkor fogadott minket…
Nekem egy ideig nem mondtak semmit, anyu volt az egyetlen akinek a tekintete megváltozott az eredmény napja óta. A gyereket ostobának nézik… én legalábbis így hittem. Nem kellett sok hogy kitaláljam, hogy baj van. Szednem kellett e-vitamint, nátriumot és némi izomlazítót gyógyszer formájában. Azt reméltem hogy ez majd segíteni fog, meg sem fordult a fejemben hogy csak késleltetem vele a dolgokat, de megállítani már nem tudom. Rendszeresen kontrollra és tornákra kellett járnom. Eleinte nem is volt vele bajom, minden erőmet összeszedve szó nélkül hajtottam végre a gyakorlatokat. De a dolgok még így sem javultak. A mozgás gyakorlatok egyre gyakoribbak lettek, és egyre kegyetlenebbek, miképp minden egyszerű mozgás is fájdalmas kínszenvedéssé vált. Az állapotom csak rosszabbodott. Hónapok alatt semmit sem fejlődtem. Nem csak átéltem de saját magam is szemtanúja voltam a dolgok kegyetlen végletének. Hiába kérdeztem mi a bajom nem monda meg anyu, és egy orvos sem.

Az iskolába való járást is eltöltötte a szégyen, a többiek tekintete, a sutyorgás a hátam mögött. Kikeltem párszor, sőt egyszer meg is támadtam az egyik osztálytársam aki simán „nyomorék”-nak nevezett, és innentől már tiszta sor… Ez lett a bélyegem és a gúnynevem is az osztályban, majd az egész iskolában. Egyszerűen gyűlöltem közéjük járni, és bár akadt aki nem foglalkozott a dolgokkal, volt aki előszeretettel vetett le a ranglétra legaljára a közösségben… Akikkel jól elvoltam azok is megváltoztak, először még csak a pillantásuk, másodszor már a találkozásokból való kihátrálásuk, míg végül teljesen magamra maradtam….

Mindent fel kellett adnom, a futás már lehetetlen volt számomra és a kérdésem nélkül tett ki a felügyelő a foglalkozásból… Nem visszakoztam és nem is tehettem volna, idővel a sima járás is kínkeserves volt számomra. Az egyik lábam a másik után. Ugye milyen egyszerűnek hangzik? Hát nem az… a szorult fájdalom, a lábam hogy nem hajlik, és hogy nem érzem miképp mozgok vele… Borzasztó volt… Az esetlen rángás a felső testeménél miközben csupán egy lépést teszek meg, és azt sem tudom gyorsan. Lassan kezdtek a dolgok mindennél fájdalmasabbá válni.

A kórházi látogatásaim egyre sűrűbbek lettek, volt mikor be is kellett feküdnöm, a remény hogy meggyógyulok még nem halt ki bennem. Úgy hittem mindez csupán egy állapot. Megműtenek vagy kapok valami gyógyszeres kezelést és visszatérhetek majd a régi megszokott életemhez.
~ Visszamegyek futni és nem fognak többé „nyominak/nyomoréknak” hívni a hátam mögött.
Szép is lett volna. Hiába vontam kérdőre anyámat nem mondott semmit, csupán szipogva rázta a fejét, és hajtogatta hogy meg fogok gyógyulni. Az orvosok sem mondtak semmit mondván: Hogy ne haragudjak de nem tehetik…

A harag és a tehetetlen düh egyre csak gyűlt bennem az elnyomott feszültségről nem is beszélve. Féltem, fájt mindenem, és csupán egy kívánságom volt:
~ Legyen már vége…

Sírni, dühöngni, ordítani, tombolni tudtam volna mindentől. Az egész napom, az egész életem egyre nehezebb, fárasztóbb és reménytelenebb lett.

A kórházban voltam mikor egy látogatóm jött. Azt hittem anyu, vagyis ő is volt de nem egyedül. Férfi hangot hallottam a folyosóról az édesanyámé mellett, és rögtön élet szökellt a szemembe. A takarót lerántottam nehézkesen, de végül sikerrel. Belekapaszkodtam az ágyam rácsaiba, és letéve az egyik, majd óvatosan a másik lábamat próbáltam talpra állni. Ami még nem is volt nehéz, de megtartani azt és járás szerű mozgás imitálni úgy hogy talpon maradjak, annál nehezebb. Lépésenként haladtam előre, úgy ahogy gyakorolni is szoktuk. És már majdnem elértem a nyitott ajtó szegletét mire megláttam anyukám ruháját, felismertem az alakját, majd mellette valaki mást… akit nem ismertem igazán… és akire nem számítottam…

Egy világ tört bennem össze, a lábaim elgyengültek és képtelen voltam tovább megtartani magam. Még egy ideig az ajtóba kapaszkodva próbáltam függőlegesen maradni, majd a kezeim is elfáradtak és mint valami rongybaba estem össze a hideg padlón.
Nem ő volt az anyuval. Nem apu volt vele… hanem valaki teljesen más, valaki aki nem érdekelt és leginkább lezavartam volna mindkettőjüket. Helyette csupán élettelen ábrázattal az arcomon láttam miképp anyám a hang hallatára ideszalad, átkarol, és megpróbál felemelni.
- Hagyd majd én. – A férfi hangja nyugodt volt, anyuval ellentétben. Engem meg már teljesen hidegen hagyott az egész. A férfi könnyedén felemelt, anyu megigazította az ágyat és a helyemre lettem téve. A fejem akaratlan ingattam, úgy mint mikor a kisbabák nem tudják megtartani azt. Alig vártam hogy párna támassza meg, mert szégyelltem az egészet. A helyzetet. Mindent. A nővérek körül ugráltak minket, pedig legkevésbé rájuk volt szükségem… nem akartam embert látni körülöttem. Azt akartam mindenki mennyen haza, mindenki hagyjon végre békén, egyedül…
Nem emlékszem mi történt, hisz legközelebb mikor felkeltem már sötét volt. Éjszaka, csupán pár nővér szüntelen csacsogását hallhattam. Idegesítettek… Az egyikük új volt, így sorba vették a betegeket és mikor én következtem:

- Szegény. Ilyen fiatalon, ez szörnyűség.-
- Szokj hozzá drágám, ha itt dolgozol sok ilyet fogsz még látni.-
- Nem hiszem el… bár előrébb lenne az orvostudomány, akkor segíthetnénk rajta..- Sápítozott.
- Nem mondhatsz neki semmit. Az anyja megtiltotta, és mi is úgy látjuk hogy jobb ha nem tudja hogy az állapota sose lesz jobb, csak rosszabb…

Végig hallgatva nem kaptam levegőt, fulladoztam. Levegő után kapkodtam. Éreztem hogy eljut a tüdőmig, de mégis olyan volt mintha képtelen lett volna feldolgozni azt. Mintha a levegő oxigéntartalma a nullára csökkent volna. A hangom eltorzult, üvöltöttem, amennyire csak tudtam. Hogy tudtára adjam nekik hogy mindjárt megfulladok, arra még emlékszem hogy kinyílt az ajtó és becsörtettek rajta de másra sem… mint valami filmszakadás… megint.

Másnap reggel tértem magamhoz, fáradtan, kimerülten. Már fájt a hátam a sok fekvéstől, ami persze eltörpült az izmaim görcsösen összehúzódó hasogatásaitól. Mikor eszméltem a tegnapi férfi ült az ágyam szélén.
- Szép jó reggelt. Hoztam némi nassolni valót, és pár mangát olvasgatni. Anyud mondta hogy szereted ezeket. – Azzal egy papírszatyorból elővett pár könyvet. Én nem válaszoltam, nem reagáltam.
- De hoztam valamivel tartalmasabb könyveket is. – Folytatta, majd elővett két vaskosabb köteget. Érdeklődve néztem mégis mit akar ő annyira, miért van itt most, hisz alig láttuk egymást egész életünkben vagy háromszor.
- Amúgy… emlékszel még rám ugye? – Nézett rám és hajolt némileg közelebb hozzám. Rángatózva igen-eltem a fejemmel.
- Ig...en/ - Szinte dadogtam a szót, pedig milyen könnyű is kimondani, mégsem sikerült tökéletesen.
- Tegn.. – Kezdett bele de addigra már szóra nyílt a szám.
- Any...u, un.. noooka..test test..vér testvére vagy. Ji-Jinari.– A végére csak meg lett, bár csak reméltem hogy érti, de értette.
- Igen. Tegnap jól ránk ijesztettél. – Fejezte be végül mosolyogva.
- Egyedül ilyet ne csinálj. Anyukáddal úgy fogjuk intézni a dolgokat hogy minél többet lehessünk veled.- Viszi le a hangsúlyt jelezve hogy befejezte.
- Haa..haaz..haaza aka… karaok me... – Jinari félbeszított.
- Haza viszünk, amint az orvosok is azt mondják hogy hazavihetünk. – Hazudta hidegvérrel.  A szemem villámokat tudott volna szórni, meg tudtam volna ütni.
- Haza ak..akarok.. – Kezdtem megint, kissé nyomatékosabb hangnemben.
- Tudom. – Tette a vállamra a kezem. Olyan meleg volt, és hatalmas azén gyenge vállaimhoz képest.
- De előtte még sok tornát és terápiát kell végig csinálnod, és hidd el. Jó orvosok, jó kézben vagy. – Tudom hogy csupán szánalomból van itt, és azt is hogy az összes szava hazugság és hitegetés, gyűlölöm ezt a pasast.
~ Gyűlölök mindenkit… Utalom ezt a világot, utálom ezt a kórházat… Miért kell ennek így lennie?!
Kezdtem ingerültebb lenni, idegemben nyeltem egy nagyot, a fejem himbálózott a nyakamon, miképp meg igyekeztem azt tartani. Megpróbáltam felülni és közelebb hajolni Jinarihoz.
- Nem..nee..mm. Csinál… csinálok semmit. – Nyökögtem ki végül. A férfi arca elkomolyodott, a mosoly eltűnt és komoran pillantott vissza rám. Mintha rosszat csináltam volna, mintha azt mondtam volna hogy haljon meg Ő helyettem. Hosszú másodpercekig feszült csend volt közöttünk, majd végül megszólalt.
- Megértem mit érzel.. -
Ostoba szöveg, csak még jobban felidegesít.
- De azt szeretném ha kitartanál még egy picit… csak egy picit… mindig csak egy picit…-
A mondata ismerős volt, pont olyan amit én is alkalmaztam a futásnál. „Mindig csak egy lépés…” Nyeltem egyett majd a következő mondatát megszakítottam,imbolyogva az ágyon, nem bírtam egyenesen megtartani magam.
- Ne...eeem. – Vágtam rá, egyre dühösebb lettem.
- Niem tuodo.., mit ér...zekk. – A mondat is olyan tagoltan és lassan jött ki a számból, szinte háromszor lassabban mint átlagosan akik folyékonyan beszélnek.
- Nem, neee...m csi...csinaaalooom. Nin..css értee..lme. – Szabályosan kifáradtam ettől a pár szótól, vagy talán a belém nyomott gyógyszerektől, vagy talán az idegességtől… nem tudom. A férfi tekintete nem változott semmit sem. Pislogott egyet majd folytatta.
- Gondoltam hogy nem lehet sokáig húzni… valaki elmondta?.. – Majd megingatta fejét.
- Mindegy is. Anyukád csak jót akart. Azt szeretné ha kitartanál, és harcolná. A betegséged egy csúnya örökletes génhiba miatt van. Általában később szokott kialakulni, de a tiéd… valamiért agresszívabb lefolyású. Nem fogom azt mondani hogy tudom hogy mit érzel, és azt sem hogy nem adhatod fel. Viszont minél inkább megmakacsolod magad, és nem veszel részt a terápián, csak rontasz az állapotodon...-
- De neee..mm… leeesz jobb. – Vágom közbe szinte már könnyes szemmel. A mozgásom egyre ingatagabb lett és alig bírtam megtartani magam. Vártam erre mit mond majd Jinari. Közben nyeltem egyet. A torkom kezdett kiszáradni. A férfi felsóhajtott.
- Nem. Tényleg nem. De késleltetheted vele a betegséged lefolyását. – A hangja szinte vágta a levegőt élesnek és kegyetlennek tűnt. Fájtak… nem csak a végtagjaim, a testem de a tudatom, a létezésem is.
- Miéé..miért?... Miért pont ééén?!!- Dőltem hátra szinte összeesve, az ágyon a párnámra. Majd testem apró kis rángásokba kezdett hangos sírásom közepette.


A hozzászólást Ayse összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 01, 2015 8:06 pm-kor.

_________________

Betűszinem:#971140
Háttér szinem:#954863

Pontos adataim: Itt.
avatar
Ayse
Harcos
Harcos

Hozzászólások száma : 420
Join date : 2014. Feb. 20.
Tartózkodási hely : Mögötted. :P

Karakterlap
Szint: 19
Exp:
1359/1400  (1359/1400)
Céh: Liberators

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Ayse - Az élet ítélete. -

Témanyitás by Ayse on Vas. Feb. 01, 2015 7:56 pm


II. Fejezet. - Várva a halált...



Értetlenül vívódtam saját démonjaimmal, gondolataimmal félelmeimmel… és a tudattal hogy sose leszek már igazi ember… csak egy ágyhoz kötött nyomorék…
A tehetetlen kínt, nem bírtam elviselni, leginkább már most feladtam volna mindent, megkeresve a legegyszerűbb kiskaput, és kiutat a gondokból. A fájdalom, minden mozdulat után, már maga a sírás, maga a levegővétel is kínokkal teli érzést biztosított, és szorosan gúzsbakötése mindig ott volt velem, nappal, éjszaka, álmomban, és még akkor sem hagyott magamra mikor épp nem voltam magányos.

Az érzés hogy ez már mindig így lesz, és csak rosszabbodni fog minden. Mindezt egy kislány fejjel kellett átélnem, aki nem is élhetett igazán. Tömérdek vágyam, tervem, és már előre megírt jövőm lett volna, de így… végül is talán ez is meg volt írva nem? Egyre inkább kezdtem elveszíteni az eszem, a hitem. A holnapba vetett reményem… Nem akartam felkelni, annyiszor, de annyiszor kívántam azt hogy bár vége lenne már, bárcsak elaludnék és meghalnék… bárcsak megszűnnék mintha nem is lettem volna sohasem… eldobnék magamtól minden örömöt, minden jó emléket, mindent ami valaha is csak az enyém volt, csakhogy mindez ne következzen be. Hogy ezeket ne kelljen átélnem…

Egy gyöngéden a homlokomra simuló kezet éreztem, kinyitottam a szemem, és rápillantottam Jinjarira. A szemeim csillogtak a könnytől, de egyre inkább kezdett kiveszni belőle az élet…
~ Megértettem… Feladtam… Nem harcolok tovább ellene…

És így is tettem, nem figyeltem a férfi sem pedig más szavaira, csendben elfogadtam hogy ez vár rám… hogy sírhatok, harcolhatok, tehetek én bármit, nem fog változtatni a dolgokon, így…

Ezentúl egy szót sem szóltam, nem moccantam… csendben, mozdulatlan mint egy üres baba vágytam a halál közeledtét ami éreztem hogy napról napra közeledett. A gyógyterápián is csak mozdulatlan ülten a tolószékben, nem figyelve a felém érkező szavakra, sem a szépekre sem a szigorúbbakra. A kezem és a lábaim maguk maszkozgatták, én nem segítettem nekik, egy fél mozdulatot sem tettem. Éreztem miképp az erő egyre kevésbé járja át a testem és ha akarnék sem tudnék már lassan megmoccanni sem. Élveztem… ezt vártam. Idővel új terapeutát kaptam, aki másabb volt mint az eddigi, nem figyeltem ugyan rá, de a szavai mégis átszűrődtek az elzárt tudatomon. Nem reagáltam, őt mégis meghallottam. A mondatai, a jelleme… Pár alkalom után magamra hagyott, mondván hogy van több olyan betege aki értékelni tudja azt az időt ami még van nekik. Én csak nevetni tudtam volna rajtuk… ha szenvedni akarnak hát tegyék… én a gyorsabb halált választom.

A dolgok nem javultak, sőt. Egyre többször ordítottam fel fájdalmaimban, és egyre inkább érzem hogy már-már hisztérikusan fel akarom adni. Kerestem a kést, vagy bármit amivel véget vethetek a dolognak… egyszer megpróbáltam egy műanyag automatás poharat legyűrni a torkomon, remélve hogy megfulladok, vagy hogy valami nagyobb bajt okoz… Észrevették és utána hosszú ideig altatóztak, nyugtatóztak. Nem tudtam magamról, nem tudtam mennyi idő telhetett el… nem tudtam hogy még mindig látogatnak-e… Nem tudtam semmit, bár… valahogy ezt a vegetálást meg tudtam volna szokni.

Bár… a testem hozzá szokott a nyugtatókhoz, a fájdalomcsillapítókhoz, majd kaptam valami új fajta gyógyszert… egyfajta teszt anyag lehetett, hisz nagyon óvatosan bántak vele, és az adagolással. Az egyik este arra ébredtem hogy nem kapok levegőt, fulladozok, az orromból, és más hajszálerekből úgy eredt meg a vér, mintha csak víz lenne… éreztem az ízért, azt hogy beborítja az arcom a meleg nedv… miközben én kétségbeesetten próbálok ordítozni, de csak hörgés az amit hallatok…
Szerencsémre, vagy épp szerencsétlenségemre időben ideértek, és elhárították a problémát. Abból az anyagból nem is kaptam többet, kiderült hogy a legdurvább mellékhatása jön ki rajtam, és inkább nem kísérleteznek…

Anyu és Jinjari, sűrűn látogat, beszélnek hozzám, próbálnak életben tartani… de nem sok sikerrel… mikor anyu kimegy Jinjari felém fordul és megszólal:
- Nem akarsz harcolni se magadért sem anyukádért?... Mégis azt mondták a nővérek hogy úgy ordítoztál tegnap este mint akit ölnek… Ez számomra azt bizonyítja hogy nem adtad még fel. Örülök. -A mondata csak makacsságot váltott ki belőlem, bár tudom.. igaza van. Félek a haláltól, de ezt sem akarom ami van. Meg lett mondva hogy jobb sose lesz… Mit tehetnék?! Semmilyen kérdésre nem kapok választ, senkitől sem… Napok teltek el így, majd hetek sőt talán hónapok. Minden úgy egybefolyt… Már nem tudtam követni a napokat, sőt a napszakokat sem igazán… Egyedül az ablakon beszűrődő hideg- és meleg váltakozásáról, az esőről, hóról, majd a napfényről tudtam megkülönböztetni hogy miféle hónap is lehet. A korlapomon rajta van a dátum, de nem érdekel, nem is tudnám megnézni sem még ha akarnám se…

A szüleim ismét meglátogattak, mint ahogy az várható volt, csupán némi ingadozás volt mikor kevesebbet jöttek, de előtte mindig szóltak, és elmondták az okát… Valahogy idővel megenyhültem, a szívem nem vágyta már annyira a halált, az amikor meglátogattak… az mindennel felért nekem. Nem igazán szóltam hozzájuk, de olyan kitartóan meséltek nekem mindenről, olyan beleéléssel adták elő a mondandójukat, öröm volt őket hallgatni, sőt néha-néha még meg is mosolyogtam a dolgokat, és az ebből szerzett örömük adott erőt a másnapra.

A nyári szellő ismét átfújta a szobát, és az illatát mélyen belélegeztem. A kintről beérkező zaj zavarta ugyan a fülem, de nem foglalkoztam vele. Egyre csak az ablakot bámultam, kifelé… meredten… egyenesen a fénybe…
Jinjari szinte betépi a szoba ajtaját akkora lendülettel toppan be, és valószínű nevettem is volna rajta, ehelyett nem maradt időm semmit sem lereagálni, Jin-san máris bele kezdett a mondandójába és hirtelen betoppanásának a megmagyarázására. Elmondta hogy el tudta intézni hogy pár órára kikérjen innen, és van egy meglepetése ahova vinni akar. Meglepődtem, egyáltalán nem akartam kimenni innen, hisz manapság még az udvarra is csak ritkán visznek levegőzni, nem hogy még ki innen... Nem tudtam mit csináljak, igyekeztem artikulálatlan hangokkal jelet adni a nemtetszésemnek, de most ő volt az aki nem figyelt rám. Akit nem érdekelte a „szavaim”.
A tolószékbe tett, majd kimentünk a folyosón, le a lifttel, a kocsijához. Már ez az út is szinte teljes erőmet lefárasztotta. Hiába öltöztetett fel, terítette rám még a dzsekim is, a kinti levegő elsőnek mégis olyan szokatlanul hidegnek tűnt. Miként a bőröm, az arcom simogatta a hűs szél. A kocsiban még nem adtam jelét a pánikomnak, mindaddig amíg meg nem álltunk az iskola előtt. Leparkolt a közelében, kikészítette a tolószéket, majd kinyitotta nekem az ajtót, hogy be tudjon segíteni. Az egészből az lett, hogy a biztonsági övet kétségbeesetten próbáltam kikapcsolni, de mivel a finom mozgásom sem úgy működött mint kellene. Nem tudtam megfogni sem egy kanalat, sem egy ceruzát… még rámarkolni a dolgokra is nehezemre esett. Ujjaim leginkább befelé görnyedve görcsösen összeszorulva, gyengén remegve próbáltam benyomni azt a kis kapcsot hogy ki tudjak szabadulni. Igazi harcnak voltam kitéve a biztonsági öv kikapcsolásával, és szabadságom elnyerésével. Jinari látta a tehetetlen dühömet, a kétségbeesett mozdulataim, és pár megnyugtatónak szánt mondat után benyúlt és kikapcsolta nekem. A hónaljamnál megpróbált felemelni, de a testem olyan erővel löktem meg, kapaszkodtam, ingattam, hogy amint kihúzott a kocsiból, ki is téptem magam a karjaiból és leestem a kerekesszék és a kocsi közé. Jinari rögtön a segítségemre sietett, és meg is orrolt pár szóval, de nem foglalkoztam vele. Artikulálatlan elhúzott hanggal igyekeztem mondogatni neki hogy vigyen vissza... hogy nem akarok itt lenni… De a férfit ezek a szavak, és a kétségbeesett hisztériás rohamom sem tántorította el eredeti tervétől. Leginkább azt magyarázgatta hogy mindez értem van, és hogy jól fogom magam érezni, csak bízzak meg benne…

Hát nem tettem, nem akartam ismét a megaláztatások színtere elé állni, hogy megbámuljanak, kinevessenek és gúnyolódjanak rajtam… Azok ott szörnyek, akik nem értik meg a dolgokat. Akiknek jobb ha csúfolhatnak valakit mintsem szembe nézzenek az igazsággal, és akik lenéznek másokat csak azért mert szerencsétlenebbül járt mint ő, és ezzel is csak a saját erejüket biztosítják maguknak… Gyűlölöm őket…
A végén mégis a tolókocsiban kötöttem, ki hiába ellenkeztem, sőt láttam hogy Jinjari is kezdi elveszíteni a türelmét, és indulatosabban is szólt rám. Nem tudom miért, de megszeppentem, és mint valami duzzogó kisgyerek hagytam magam. Hogy kitisztítsa a kezemen lehorzsolt sebet, és az arcom járomcsont részi sebet is. Majd egy fehér kalapot tett a fejemre, ami a világoszöld ruhámhoz illett a rajta lévő kis szalag miatt. Mindezek után elindultunk befelé. Az iskola általános illata, a gyerekzsivaj, a csengő is pont megszólalt mikor a folyosón haladtunk át, egyenesen hátsó részi sportpálya felé.
Igazán nosztalgikus érzés volt, nem hittem volna hogy én el fogok ide még jutni. Majd ez a kellemesnek mondható érzést eltiporták a rám bámuló szemek, a sutyorgások. Kényelmetlen ficánkolni kezdtem, halk nyöszörgő hangokat hallattam. Jinjari a vállamra tette a kezem, miközben picit megpihentünk.
-Nyugi, ne is törődj velük… Nem miattuk vagy most itt…- Hangja nyugodt és biztató volt. Mégsem tudott rám az elvárásaihoz méltó hatást gyakorolni. Nem éreztem magam nyugodtabbnak, de magamra kényszerítettem azt a maszkot… Tudom hogy csak jót akar… mégsem érzem hogy azt tenné…
Hosszú perceknek tűnt míg kiértünk a sportpályára, a régi tanárom rögtön üdvözölt is, próbált kedves lenni, mégis láttam a döbbentett és a mély sajnálatot rajta az irányomban. Nem akartam! Mint ahogy itt lenni sem, megkíséreltem hátra fordulni Jinjari felé, de ő csak törtetett előre a nézőtérnek kialakított terület felé. Időközben odajöttek páran, kérdezgettek, és Jinjari türelmesen és kedvesen válaszolt, még helyettem is. Eszem ágában nem volt velük beszélnem… Nem volt mit mondanom nekik, én már nem tartoztam ide… majd elkezdődött a sport nap. Jinjari szívószálas üdítőt bontott ki nekem, majd a saját kezéből akart itatni ott mindenki előtt. Azt nem hagytam, igyekeztem a saját kezembe venni, de az úgy nézett ki hogy a két szinte már ökölbe szorított tenyerem alsó részével tudtam csak megtartani, úgy hogy viszonylag egyenesen álljon. A fejem esetlen tartása viszont nem segített ebben mikor a szívószállal majdnem ki-ki taszítottam a kezemből a dobozt. De megoldottam.

Amint elkezdődött a sportnap, először az alsóbb évesek mérték össze a tudásuk, az én osztályom és volt atlétika csoportom csak jóval később kezdtek. Időközben az osztályom, mindenki aki az nap jelen volt, egy csokrot ajándékozott, némi édességet, és egy kísérő levelet hogy minél hamarabb gyógyuljak meg, és hogy mennyek vissza hozzájuk…
Mondanom sem kell, tehetetlen düh, kétségbeesett harag és az igazságtalanság teljes érzése töltötte el a szívem és testem egyaránt. Hisz ez nem más csak képmutatás, hisz ők is tudják… sose térek már vissza közéjük…

Csak lehajtottam a fejem, nem mutattam a mérgem… pedig tombolni tudtam volna… Majd pár-pár mondat után mindenki ment a saját maga útjára. Egyedül egy valaki nem ment el a többiekkel. Aito, az osztály bohóca. Vele lógtam a legtöbbet, bírtuk egymást, a futó klubban ismerkedtünk meg igazán. Vicces hogy eleinte mennyire nem csíptük egymást, a végére meg… ő az egyetlen aki miatt tényleg megéri itt lennem. Rég láttam, és olyan de olyan sok mindent tudnék mondani neki, de a betegségem nem engedi, nem azért mert nem tudnék hanem mert félő nem értené. Nem akarnám hogy ilyen állapotban lásson, így lehajtott fejjel megvárom míg ő is elmegy. Ehelyett pont Jinjari lesz az aki kijelenti hogy el kell kicsit mennie, mindjárt jön és addig vigyázzon rám. Ha tudtam volna én ott helyben leütöttem volna a férfit, már maga az ötlet… Kezdem azt hinni hogy nem is akar jót, leginkább csak… nem tudom. Keresztbe tenni nekem.
Aitonak nem kell sok, gyorsan megered a nyelve és mindent elmond ami majd másfél évnyi hiányzásom alatt történt. Mókás volt hallgatni, de nem mondtam semmit. Pedig most tényleg… tényleg olyan sok mindent mondhattam volna neki, a torkom mégis elszorult és semmi hang nem jött ki rajta. Mindent el akartam neki mondani, válaszolni a kéréseire, véleményezni a megjegyzéseit… de egyszerűen képtelen voltam rá. Ő meg csak mondta, mondta és mondta. Igazán felüdítő volt hallgatni, egészen addig amíg…
- „Nem érdekel a betegséged, egyszerűen győzd le, és gyere vissza hogy ismét együtt futhassunk. „- Majd fentebb csúsztatta a kalapom, lehajolt egészen az arcomhoz, és puha forró ajkait az enyéimre nem tapasztotta. A szívem majd kiugrott a helyéről, egyszerre tudtam volna ordítani örömömben, hallgatni összezavarodott szégyenemben, és bőgni mert nem teljesíthetem a kérését. Leginkább csak le merevedtem, majd az egészet Jinjari meglepett hangja törte meg. Mondhatom sem kell, milyen gáz egy szituáció volt. Aito viszont nem jött zavarba nem úgy mint én, a kalapom alatti pipacsvörös fejemmel, és a tudattal hogy nem tudtam miképp reagáljam le a helyzetet, főleg hogy Jin-san mindent látott… Meg voltam szeppenve és összezavarodva. Olyan sok érzés kavargott bennem, annyi gondolat amit nem hittem hogy elfér egy emberben. Majd miután Jin sem fújta fel, Aito is elment készülődni mert hamarosan mi, vagyis ők jöttek. Mint egy rakás szerencsétlenség, ültem a tolószékbe miközben Jin elégedetten tartotta a tolószékem fogókáját, nehogy elguruljak, vagy nem is tudom miért. Nem tudtam lenyugodni, pedig már percek teltek el, és mindvégig csak úgy zakatolt a szívem, és a hűvös szellő sem volt már olyan hűvös, inkább kellemes ugyanis kimelegedtem.

Ők jöttek, az ő versenyük kezdődött és én ott voltam, láthattam őket. Drukkolhattam nekik. Minden erőmet összeszedve igyekeztem kiabálni a tömeggel együtt, majd kiugrottam a tolókocsiból olyan lendület, erő kerekedet bennem, és minden artikulálatlan üdvrivalgásnál, hangos drukkolásnál lendültem egyet előre. A hangom ugyan könnyedén elnyomta a tömeg, de mégis, ez az én versenyem volt. A tömeg túlkiabálása hogy én is itt vagyok és szurkolok nekik. Hogy támogatom őket.
~Boldog voltam.

A nap eltelt, ugyan megnyerni nem nyertük meg a tornát, de nem is zavart. Olyan jól éreztem magam, a reggeli hisztim, és tiltakozásom már bánom. Igazán megérte eljönni. Magam sem hiszem el, teljesen megfeledkeztem pár percig, sőt a nap második felében a saját betegségem teljességéről.

_________________

Betűszinem:#971140
Háttér szinem:#954863

Pontos adataim: Itt.
avatar
Ayse
Harcos
Harcos

Hozzászólások száma : 420
Join date : 2014. Feb. 20.
Tartózkodási hely : Mögötted. :P

Karakterlap
Szint: 19
Exp:
1359/1400  (1359/1400)
Céh: Liberators

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Ayse - Az élet ítélete. -

Témanyitás by Ayse on Hétf. Feb. 02, 2015 10:22 am


III. Fejezet - Online.



Amilyen gyorsan eltelt a tegnap olyan lassan teltek el a többi. Bár igaz, jelentős doppingot kaptam aznap, úgy éreztem hogy bármire képes volnék. Perszer azt nem tudhatom hogy mindezt csak az okozta-e nálam hogy hosszú ideje csak most kerültem ki a kórházi szobából először, vagy hogy láthattam őket, vagy Aito mondata és csókja…
~ Az első csók…
És még viszonozni sem tudtam, lemerevedtem, de akkoris megdöbbentem hogy látta hogy nézek ki, tudta hogy reménytelen vagyok és mégis… Megfordult a fejemben hogy csupán szánalomból kaptam, vagy valamiféle fogadás, esetleg… hogy igazi volt… A fiúval mindig is elvoltunk, persze voltak döcögősebb napok, de akkor is… mégsem gondoltam volna hogy így érezhet irántam. Eleinte akart látogatni, pár osztálytársammal együtt, de nem akartam fogadni őket… Jinjari és anyu pont itt volt, így még jó kifogás is lehetett volna, ha hallgattak volna rám. Akkor bejöttek pár mondat erejéig majd távoztak. Megalázónak éreztem az egészet, főleg hogy akkor már két hónapja nem jártam iskolába…

A napok úgy teltek mint eddig, fájdalommal és kínlódással átitatva. Egy sima mozdulat ami másnak olyan egyszerű, inni egy pohárból, enni kanállal, vagy épp bekötni a cipőfűzőt… számomra már majdhogynem lehetetlen kihívás volt. Pedig a foglalkozások nagy része pont ehhez hasonló feladatok voltak, rajzolni, festeni, kirakókból építeni valamit, míg a torna maga volt a kínhalál. Mindig fáradtan és verejtékben úszva tértem vissza onnan. A korlát, a talajgyakorlatok és minden… minden egyszerűen olyan volt mintha ki akarnák törni a végtagjaimat. Nem bírtam el a saját súlyom, a járó kerettel való járás már szinte lehetetlen feladat volt számomra, pedig pár hónapja még ha nyögvenyelősen is de ment…
~ Tény… az állapotom rosszabbodott…
A képességeim gyengültek ugyan, de az életkedvem egyre erősebb lett. Igaz, a tolókocsit is nehezebben kezeltem. De mindig akadt aki segített, vagy ha tudtam megoldottam magam. Többet jártam ki a folyosóra levegőzni, és többet vitettem le magam a kórház parkjába is. Mindig a szökőkutat bámultam, és a benne lévő teknősöket. Bár mindig túl hamar kifáradtam…

Pár napja a folyosókon mindig egy irányt veszek fel, egy időpontban. Kedd és csütörtök… hangos gyereksírás és jajveszékelés járta be folyosó végét. Általában elgurulok odáig, és megállok az üdítős automatánál. Bedobom a pénzt, de már nem érem el a kedvenc italom, így valamit alulról választok, kiveszem és úgy csinálok mintha ott akarnám meginni. Mindeközben… hallgatom a gyerek siránkozását, a nővérek rábeszélését, és a szülők aggodalmaskodását, és a gyerek egyfajta megvesztegetését. Kapsz ezt-azt ha megteszed, újra focizhatsz… és a többi. Kiderült hogy autóbalesetben nagyon durván roncsolódott a lába, és ez már az utókezelés. De ő ha kitart… neki még lehet jobb a lába… ő még focizhat… vagyis ezt mondják neki. De legalább még járhat és mozoghat. Igazság szerint pár hete még útáltam volna ezt a kölyököt a nyafogásáért, hisz neki olyan dolog adott ami nekem nem. Most viszont titokban szurkolok, és látni akarom hogy sikerül neki. Örülni akarok a sikerének.

Jinjari másodjára talál itt, és hallva a kisfiú jajveszékelését, sírását, ordítozását hogy fáj neki és hogy nem akarja csinálni… gyorsan eltol onnan a megkérdezésem nélkül. Nem ért engem, azt hiszi ezzel is csak bántom magam?... Nem tudom, nem kérdezte én meg nem mondom neki. Bár azóta jóval bőbeszédűbb vagyok, vagyis csak akarok. Anyu is örül mikébb beszámolok a dolgokról, és könyveket kérek hogy olvashassak. Bár… mintha a szemem is romlott volna azóta, csak a nagyobb betűket tudom elolvasni…
~ Félek mi vár rám, de állok elébe!

Napok, hetek sőt… pár hónap is eltelt, mikor Jinjari beállított széles vigyorral az arcán és közölte hogy meg van a megoldás. Részletesen elmagyarázta hogy miképp működik a nerve gear, és hogy ezzel van esélyem arra hogy újra mozogjak, és még az érdeklődési körömtől sem áll messze. Utána járt hogy ez a szerkezet közvetlen a beszédközpontot és mozgásközpontot figyeli, nem pedig azt ahol a beszéd és a mozgás kialakul, így újra fogok tudni járni és beszélni. Teljes életet élhetek a játékban. Csupán orvosi engedélyt kell szereznie, és utána minden rendben lesz. Elmondta hogy nem kell onnan kijelentkeznem csak ha akarok, kifejtette hogy nem fog fájni semmim mert úgy van programozva a rendszer. Mesélt még érdességeket magáról a játékról, és ugye kifejtette hogy ha nem akarom nem muszáj. Első mondatra bele egyeztem, bár elgondolkodtam, hogy ha kint meghalok, akkor mi történik, plusz bármikor ki tudok jönni. Így azt terveztem, minden nap kiloggolok mikor jönnek látogatni, és csak akkor vagyok bent, ha nincsenek itt. Újból felcsillant bennem a remény, és a dolgohoz való hozzáállásom is sokkal pozitívabb volt.
~ Új remény…
Hamarosan eljött annak a napja hogy egy új kórterembe vittek, és ott megkaptam a nerve gearomat. Magam akartam feltenni, de nem sikerült így anyu segített míg Jinjari beállította a dolgokat. Aito is eljött. Elbúcsúztunk majd…
~ Végre beloggolhattam.

_________________

Betűszinem:#971140
Háttér szinem:#954863

Pontos adataim: Itt.
avatar
Ayse
Harcos
Harcos

Hozzászólások száma : 420
Join date : 2014. Feb. 20.
Tartózkodási hely : Mögötted. :P

Karakterlap
Szint: 19
Exp:
1359/1400  (1359/1400)
Céh: Liberators

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Ayse - Az élet ítélete. -

Témanyitás by Ayse on Vas. Május 24, 2015 2:09 pm


Egy kis összefoglaló





|Hála|
Bejutottam, el sem hiszem. Örvendtem annak hogy ismét mozoghattak a lábaim, hogy ismét értelmesen tudtam beszélni és hogy ismét önmagam lehettem. Az eddig nyögvenyelős mondatok olyan tisztán és simán hagyták el a számat… csodálatos volt egy pár másodperces mondatot nem percekig elhúzni és a társalgás élménye is megnőtt azzal hogy nem értetlen és erőlködő arcok pillantotak vissza rám. Pont ugyanez, a járás, a mozgás, az hogy magamtól öltözök… mindez olyan alap dolgok, és mégis olyannyira értékelendőek amivel az átlagemberek nem is fogalkoznak… Első dolgom volt ledolgozni a hátrányom és ezért mindent meg is tettem….

|Megbotlás|
Mindig is büszke voltam arra hogy mindig csak egyel talpra tudtam állni az esések után. A megzuhanások után. Úgy éreztem ebben rejlik az erőm, hisz a futás mint sport az iskolai eredményeim mind segítettek abban hogy elhiggyem az világ az enyém lehet, és képes vagyok hatással lenni az egyszerű dolgoktól kezdve a bonyolultabbakra is…

Mindez így is volt egészen addig amíg rá nem ébredtem hogy itt semmi sem az aminek látszik, amíg a félelmem be nem igazolódott hogy az itteni testem kötve van kintihez  és ez egy megállíthatatlan folyamatot indított el bennem.

|Zuhanás|
A botlást egy szakadék követte ahonnan úgy éreztem sőt úgy érzem hogy nincs kiút… Persze akadtak emberek akik a sötétben tapogatózva is segíteni akartam rajtuk, de nem volt rájuk szükségem… úgysem tehettek volna semmit, hisz mindez egy megállíthatatlan és visszafordíthatatlan folyamat része… Egyszerűbb lenne elfogadnom, és várnom a halált… Voltaképp azt is teszem. A harcaimmal kekeckedek a halállal kihívom párbajra, és újra és újra le akarom győzni…  vagy épp menekülni, ha egyszer ténylegesen legyőznek, talán ember győzzön le mintsem az a halálos kor ami zabálja a kinti testem és roncsolja a benti elmém…

|Hasadás|
Tudatom roncsolódott, a vágyaim magamra hagyak,  a céljaim eltűntek… Félek. Rettegek… a haláltól? A benti veszélyektől? Attól hogy nem akad senki aki megért majd? Attól hogy megszeretek valakit és magára kell hagyjam?... Mindentől, olya nehéz tehernek érzem mindezt, inkább meghalnék…

|Ájulás|
Láttam embereket harcolni és láttam meghalni is őket. Láttam valakit az igazáért küzdeni, és orvul csapdába csalt áldozatok kétségbeesett arcán a rémületet. Sokmindent láttam már, talán többet mint kellett volna… Nem, pont eleget ahhoz hogy ne féljek a magánytól és inkább zárom rácsok közé magam mintsem ezekkel a vadakkal közösködjek…

Egy hír csapta fel a fejét a faluban,  az emberek minden előzmény nélkül elájulnak, egyesek szerint Kayaba terve mindez valamire, mások szerint amit jobban el tudok fogadni hogy ilyenkor kapcsolnak át minket egy másik energiaforrásra, bár az én elképzeléseim szerint ilyenkor meg is kellene halnunk… de nem, Kayaba biztosított nekünk vagyis a kintieknek egy kis időt hogy mindet átvészelhessük… Idő közben én is összesem egyszer, szerencsémre többen is aznap, és egy bizonyos céh összegyűjtötte az ilyen embereket nehogy speep kill-t hajtsanak végre rajtunk. A „gyűlytőhelyen” ébredtem, majd amint tudtam távoztam onnan.



Harcba kerültem egy fiúval, elmondások szerint ő kereskedik a pirosak és a  piros ellenesek között.  Csak csóváltam a fejem az emberi ostobaságra, de ez van. A harc nem húzódott el hisz legnagyobb döbbenetemre ismét elájultam. Koba erről nem tudott hogy ez nekem a második eset, hisz eddig az eseten nagy többségében csak egyszer fordult elő, nem úgy mint nekem. Ami történt megrémisztett, de nem adtam jelét a bizonytalanságomnak, az első gondolatom az volt hogy a testem már nem bírja sokáig és mindez annak a jele…  Mikor magamhoz tértem, egy kislány ült mellettem és amint látta hogy kinyitom a szemem rögtön szaladt is szólni valakinek…Nem kellett sok hogy rájöjjek meztelen vagyok, hisz minden felszerelésem pénzem és itemem ellopták, és szerencsés voltam hogy ennyivel megúsztam. Mint kiderült az egyes szint egy eldugottabb zugában vagyok egy tábor pihenőjében. Elmagyarázták nekem hogy egy nő felkarolta az elesettebb és fiatalabb gyerekeket akik szintén  bent ragadtak. Pár napot töltöttem el csupán itt de lényegében tetszett amit láttam. Kaoko-san ért a dolgához és a gyerekekhez is. Persze nem váltottam vele túl sok szót, és ő sem erősködött csupán annyit kért hogy maradjak pár napig, mint kiderült emlékszik rám az elájultak közül, ugyan nem volt céh-tag de önkéntesként segédkezett az elájultak  összegyűjtésén. Az alatt a pár nap ezalatt többször is összeszólalkoztam Koba-kun-al, amit Kaoko-san nem nézett jó szemmel, főleg hogy riadalmat keltettünk a gyerekek között. A megélhetési rendszerük  tetszett,  ugyan túlzottan nem voltak felszerelkezve, és a szintjeik is minimálisak voltak, mégis egy teljes közösséget tudtak alkotni, és felvenni a be-beosztott szerepeket  és  tökéletesen helyt is álltak benne, az éhezést a rendszerre bontott szafarikból oldották meg, meg volt ki lett a terelő ki volt az aki támadott és a legkisebbek voltak a gyűjtők. Az adományokból pedig vagy felszerelkeztek vagy eladták őket, persze ez még így is kevés volt Koba is csupán ezért vállalkozott erre a  veszélyes szerepre, de úgy néz ki jól csinálja… Majd elhagytam  a tábort és magukra hagytam őket.

| Gyilkosság|
Hogy milyen érzés is volt amikor elsőnek öltem… Olyan semmilyen, mondhatni csalódás. De tényleg, az emberek úgy odavannak az életért és az életükért… és mikor elvettem mégsem történt semmi.   Rákattintottam a gombra és  ő elpixeleződött… csendben eltűnt és a neve is kihúzódott a kastélyban… csupán ennyi. Nem lettem se piros, hisz legálisan, mondhatni engedéllyel öltem, és az hogy piros volt… Csupán annyit jelentett hogy a környezet ami látta jobban elfogadta a tettem és nem is vontak kérdőre… Persze ők mind nem is tudtak az előzményekről, az okokról és semmiről, de ez jó is volt így. Az hogy a tag már gyűlölte az üldöztetettséget, az hogy elzárva érezte magát mindentől mert nem hittek neki, és az hogy teljesen egyedül maradt ebben a világban, hisz a testvére is ellene fordult az elmondása szerint… Viszont az öngyilkossághoz gyáva volt és ezt tudta magáról, pont így jöttem én a képbe. Látott harcolni, többször is… és tudta hogy komolyan veszem ezeket a harcokat, és remélte hogy megölöm ha úgy érzem hogy tényleg képes ölni. És jól tette, hideg vérrel vettem el az életét, és mindezt az okot csupán a halála után egy késleltetett üzenetként kaptam meg miután ott hagytam Shukakut és a szintet. Shukaku… ő volt az egyetlen aki fel mert szólalni és ő volt az aki meg akart állítani. Bosszantott… nagyon is, hisz mi jogon akar idegenként beleszólni mások dolgába és rendőrkisasszonyt játszani úgy hogy nincsennek meg hozzá a szükséges feltételei… Szánalmas…

|És megint…|
Nem rajongtam az ölésért mint egyesek, hisz nem éreztem hogy ettől nagyobb hatalmam lenne mások felett… Pont így ok nélkül nem is öltem, egyszerűen nem volt rá igényem. Azok akik viszont rosszul jártak rá is szolgáltak a halálukra… Persze mindezt csendesen tettem, egyesek szerint gyáva módon. Talán igazuk is van, de mégsem érzem így hisz a lehetőség az ő kezükben is ott van, és ha egyszer rosszul járok, hát én is a rászolgáltak listáján vagyok így vállalom a halálom. A bűn az bűn és tudom jól hogy nem helyes az amit teszek, de jobb mint játszani a hőst és elnézni a dolgok felett. Itt Aincardban alig volt pár ember aki képes lett volna vállani azt a szerepet hogy azért öljenek hogy kevesebb legyen a halálozás… Hogy mindezt mások miatt tettem volna? Dehogyis… mindez a saját önös célom, hisz ha megtehetem miért ne tenném, ha van lehetőségem egy tisztább világot létrehozni hát megteszem és az hogy  ezzel beszennyezem a kezeim, sosem gondolnám hogy ez örökké fog tartani… Egyszer majd jön valaki, aki majd elveszi az én életemet is, hacsak a betegségem nem végez velem hamarabb…

|A céh…|
Mondhatnám hogy bánom hogy beléptem de nem, az tény hogy ők bizony hamarabb fogják magukat kinyíratni mint elsőre gondoltam, de ez van… Az ok amiért beléptem? Haru és a többi tag. Lényegében egyetlen zöld indikátorosként pompázok közöttük, még legalábbis, de nem is ez a lényeg… Voltaképpen arra szeretnék rájönni hogy mi hibázik bennem, vagy épp bennük… Hogy miért élvezik a gyilkosságot, hisz kipróbálva tudom hogy nem ad semmi pluszt… Viszont tudom magamról hogy egy álltanos céh nem nekem való, hisz nem bírom ha meghatározzák a dolgaimat és beosszák az időmet… Azt még nem tudom hogy mi lesz a sorsuk, de tapasztaltam hogy egyedül kevés lennék ellenük, ugyanakkor nem szeretnék elhamarkodottan ítélkezni sem...

_________________

Betűszinem:#971140
Háttér szinem:#954863

Pontos adataim: Itt.
avatar
Ayse
Harcos
Harcos

Hozzászólások száma : 420
Join date : 2014. Feb. 20.
Tartózkodási hely : Mögötted. :P

Karakterlap
Szint: 19
Exp:
1359/1400  (1359/1400)
Céh: Liberators

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Ayse - Az élet ítélete. -

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.