Becsület

Go down

default Becsület

Témanyitás by Phobos on Csüt. Aug. 27, 2015 12:59 pm


Falánk


A napokban furcsákat kezdtem álmodni, melyek teljesen elterelték gondolataimat. Az ébredés óta szinte senkivel sem beszéltem, mégis olyan volt, mintha valakik a kis ürességben bölcs szavakat suttogtak volna. Hogy miről? Becsületről, tisztességről, lojalitásról. Olyan dolgokról, amik manapság nem nőnek minden bokorban. Láttam a lehetőséget arra, hogy mások is azzá váljanak, mit régen gavallérnak neveztek. Persze ha maguktól nem is hajlamosak rá, a jó irányba kell terelni őket. Volt bennük potenciál, csak még ők sem tudták, vagy túlságosan féltek. De miért kellett volna félniük? Semmi értelme. Semminek sincs értelme.
– Majd én megváltoztatom.
A holdsarló szelíd fényt vetett arra az erdei tisztásra, aminek a kellős közepén feküdtem, kényelmesen elterülvén a forró, nyári nap melegétől szikkadt pázsiton. Este sem akart igazán apadni a tikkasztó hőség, de mit tehetnék? A programozók legalább érzékeltetik velünk, milyen idő lehet odakint. Nem hibáztattam őket. Karjaimat a tarkóm mögött pihentetve, bal lábamat a jobbikra helyezve pihentem, átszellemülten nézve a mesterien programozott égboltot. Szinte valódinak tűnt… szinte. Csak egy kicsit volt nyomasztó, hogy amit láttam, az csak a rendszert irányító személy műve. Illúzió. De… végülis a kinti élet sem más, nem?
Karjaimra támaszkodva felültem, s oldalra pillantva megláttam egy igazi kincset. Ipomoea alba, közönséges nevén holdvirág. A díszkertünkben rengeteg, ehhez fogható gyönyörűség virágzott. Nem keltett bennem honvágyat, de még enyhe búbánatot sem. Persze most sem tudtam eldönteni, mit akarok: élni vagy túlélni?

~ Amit én akarok az… a szabadság? ~...Amit persze nem olyan könnyű megszerezni. Unottan sóhajtva tápászkodtam fel a földről, s megindultam. Tökmindegy, merre, csak el kellett mennem onnan, ahol a szabadság csupán egy vágyálom.
Zsebre dugott kézzel, komótos tempóban haladtam a tisztás északi pereme felé. Gondtalanul lépkedtem az erdő kezdetét jelző fák és bokrok között, mit sem figyelve a néha-néha belógó ágakra. Tenyeremmel eltartottam magamtól azokat, így a legkisebb zavaró tényezőtől sem kellett tartanom. Üres nyugodtság tört rám. Olyasvalami, ami se nem jó, se nem rossz. Egypár faág vagy a madárszárnyak suhogása nem tudtak kizökkenteni belőle. Unottan rúgtam el egy kavicsot, majd felsóhajtottam. Egy ponton elegem lett az egészből. Túl nagy volt az üresség, kellett valami, ami megtölt. Mivel? Valamivel. Még magam sem tudtam, hogyan lehet az emberekre hatni. Sosem voltam jó benne. Egy darabig szemezgettem a néhány méterre előregurult kaviccsal, aztán nemtörődöm módon vállat rándítottam, végül tovahaladtam.
A fák egy ponton nagyon sűrűn helyezkedtek el, majd kilenc-tíz nagyobb lépésnyit követően az erdei ösvény keskenyedni látszott. Az egymásba hajló ágak és lombok kedves mosolyt csaltak arcomra: mintha csak ölelkeztek volna. A szeretet legapróbb formája, amit szemlátomást még a játékmester sem felejtett ki az általa megépített Aincradjából. Nem tudtam gyűlölni azért, amiért a világába kényszerített, ha egyszer még a legkisebb, legjelentéktelenebb aspektusokra is ennyire figyel. Minden bitnyi részlet Kayaba Akihiko lelkületét tükrözi, s hogy ekkora bizalmat plántál mások iránt, ugyanazt indikálja: a lehetőséget keresi. Nem csak azért, mert tudós – ahogyan Raven „barátja” is megmondta –, de tudhatja, hogy az embert próbáltató viszontagságok közepette a játékosok tanulnak – ha nem, akkor, meghalnak, ahogyan a természet törvényei is diktálják. Utálhatják őt, de így van. Egy nap talán beismerik… talán miután legyőzték a Rubin Palotában leledző szintfőnököt. Addig is lesz időm megtalálni a fiút. Aztán majd elválik.
Gondolataimba gabalyodva azon kaptam magamat, hogy lábaimat gyorsabban szedem. Nem futottam, de határozottabban kullogtam, szinte már kocogtam. Bár az arcomat átszelő kedves mosoly elillant, még én magam is éreztem a szememben felizzó lelkes szikrákat.

~ Igen, menni fog! Ami kell, az csak… ~ Gondolataimat egy faágreccsenés, aztán egy jobb oldalról indított, alulról felfelé irányuló támadás zavarta meg, melyet az ismeretlen egy kétkezes karddal vitelezett ki. Elég feltűnő fegyver egy rajtaütéshez, de egy hajszálon múlott, hogy fejemet szelje. A lendítés elől elhajolva rögtön a kezem ügyébe kerítettem pörölyömet, minek láttán a támadóm – egy nálamnál néhány évvel fiatalabbnak tűnő, masszívabb alkatú fiú, vörös indikátorral – felkacagott. Nem szólt semmit, de jól tudtam, mi a vicc tárgya: a kalapács kezdőfegyver volt. Rögtön leesett neki, hogy ébredő vagyok, így könnyű préda a számára. De minek egy olyan, akin látszik, nemrég kezdte el a játékot? Sportból? Fejemet önkénytelenül megráztam, még mielőtt az orvtámadó újabb csapást mérhetett volna rám, de ezúttal a balról mért ütést a kalapács nyelével fogtam fel. A fiú hökkenten hőkölt vissza, az ellenrohamot várván… de nem támadtam. Mindvégig védekező állásban maradtam, a következő sikertelen csapásra várván. Fejemben ezúttal nem cikáztak gondolatok arról, hogy „mikor” és „miért”. Nem kerestem az okot, amikor egy gyilkos az életemre akart törni. Csupán értetlenkedő ellenszenvvel méregettem ellenfelemet, majd szomorúan ráztam meg fejemet.
– Elkéstem, mi? – jelentettem ki, kérdőre vonva, s olyan halkan, hogy még az orvtámadó sem hallhatta. A szóban forgó gyilkos újból egy támadásra szánta el magát, ami ezúttal egy ugrásban kezdődő, fentről lefelé haladó hasításban végződött. Habár pörölymarkolattal újból eltarthattam magamtól a pallost, hirtelen erő hatására bal térdemre rogytam. Meglepettségemnek egy halk sikkantással adtam hangot, de mindeközben elvonhatatlanul küzdöttem a karjaimra nehezedő hatalmas nyomás ellen. A gyilkos eszelős vihogása még jobban elültette bennem az iménti apró gondolatot: ez az eredménye annak, ha valaki nem fogadja el a helyzetét. A sors ellen lehet küzdeni, de a fiú rosszul tette. Csak rá kellett néznem és már tudtam, milyen a lelkülete. Ahányszor a szemébe néztem, mindig a „vér” szó suhant át elmémen.
Ahogy már-már kétségbeesetten próbáltam ellensúlyozni az orvgyilkos erejét, csupán pillanatokkal később vettem észre a köpönyegemre hulló véres pixeleket, melyek a kontaktus során elillantak.

~ Várjunk csak! Ezt mintha már láttam volna valahol… ~ És mire a fejemben megfogalmazódhatott, elég volt egyet pislantanom, s már tudtam mit társítani a fegyverhez. És persze… azt is, hogy mi volt a neve, s ki forgatta. Ahogyan a hirtelen felgyülekezett harag miatt egyre jobban szorongattam a pöröly nyelét, úgy egy dühödt kiáltással eltaszítottam magamtól ellenfelemet. Ezúttal én voltam az, aki védelmét leeresztve támadt. Ahányszor kimondtam gondolatban az eredeti viselőjének a nevét, annyiszor sújtottam le a vörösre. A Falánk nem volt gyilkos kézbe való. Igaz, a fegyver neve és annak természete miatt inkább egy pusztítót illetett volna, ám az, aki viselte, megváltoztatta a sorsát. Olyan történetet írt neki, hogy Falánk onnantól kezdve nem a gyilkosok, hanem azon emberek javát szolgálta, akik a kijutásért harcoltak. Különös, hogy egy programot magasztaltam, de egy mementó volt – egy mementó, ami ahhoz a személyhez fűződött, aki megmentette Gilbert életét.
A gyilkos megrettent a haragomtól, ám a félelme már egy kicsit sem érdekelt. Képességemet használva a kezemben lévő pöröly másfél méternyire meghosszabbodott, amivel – és a második szintű súlyemelés segítségével – nem csak egy környező fát zúztam szét, de a fegyver kalapács végződése gyomorszájon vágta. Az áldozat hisztérikus sikoly közepette egy másik fenyőnek vágódott. Nem volt se vér, se fájdalom, de… akkor sem zavart volna a vergődése, ha e tényezők Aincradban is léteznének. A biztonság kedvéért egy futópillantást vetettem indikátoromra, ám annak zöld színe nem változott. Erőltetett félmosolyt eresztettem el, miközben a pörölyt visszarövidítve, lassú, félelmet keltő léptekkel indultam meg a vörös felé. A szóban forgó ölő a fa törzsének döntött háttal, görcsösen remegett. Hasát fogva fulladozva köhögött, miközben rettegve nézett fel rám. A félig ülő, félig fekvő pózból nem tudott időben felegyenesedni. Ott guggoltam előtte, megmarkolván a mellénél lévő ruhadarabot, s a fiút fenyő törzséhez nyomtam.

– Mi… miért?  
– Te ölted meg. Te vagy az oka. – feleltem visszafojtott hangon, a ruháját egyre erősebben markolva.
A támadó értetlenül rázta fejét, majd mikor már-már passzíroztam, kétségbeesetten kalimpált lábaival. A Falánkot kiejtette kezéből, miután jobb markom már a torkát szorította. Nem tudtam megbocsátani: először hagyta, hogy az önzősége másokat veszélyeztessen, aztán mikor senki sem számíthatott rá, még a reményt is meggyilkolta. Kezem egyre jobban a torkát szorongatta, s már érezhető volt, hogy a fiú inkább a levegőért küzd, semmint a halálomért. Még egy két pillanat és… a teste már csak pixeláradat. Apró darabokra szakadt, miután az összes levegője elfogyott. Ahogyan a kis részecskék hópelyhekként felfelé szállingóztak, fejemet enyhén megemeltem, szememet lehunytam, s nagyot sóhajtottam. Kiirtottam azt, ami kártevő volt. Nem éreztem bűntudatot az iránt, aki az enyémre és mások életére tört. S ahogy elnéztem, az ütést követően nem maradhatott sok életpontja ahhoz, hogy tovább bírja a fojtogatást.
Az egy perces némaságot és a pixelfelhő elillanását követően felnyitottam szememet, majd oldalra néztem. A Falánk nem tűnt el nyom nélkül: ottmaradt, a puha, gyepes földbe állítva, ahol a gyilkos elejtette. Körbenéztem, mintha csak figyeltek volna, ahogyan megkísérlem kihúzni az Excaliburt a mozdíthatatlan kősziklából. Valahogy úgy is éreztem magamat. Most, hogy a mementó illetéktelen kezektől megmenekült, biztonságban kellett tartani. Nem hittem, hogy egy program ekkora jelentőséggel bírhat, inkább a hozzá társított emlékek és történetek tették a Falánkot azzá, ami. Valószínűleg az eredeti viselőjének a hozzátartozói is így akarnák – legalábbis, egy gyilkosnál érdemesebb forgatója lehetek. Nem csak hittem, hanem tudtam. Így léptem a legendás fegyverhez, s bal kezemmel rámarkolva húztam ki a földből, ezzel magamévá téve. A pallost csodálva méregettem, miközben megcsillant rajta a felkelő Nap fénye. A penge lapját a homlokomhoz nyomtam, s nagy levegőt fújtam ki.

– Őrizni fogom becsületedet… mindhalálig.

_________________
Színkód: #AA6342 (szöveg), #804224 (dialógus)
avatar
Phobos
Harcos
Harcos

Hozzászólások száma : 682
Join date : 2013. Sep. 15.

Karakterlap
Szint: 27
Exp:
10/2900  (10/2900)
Céh: -

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Becsület

Témanyitás by Phobos on Szer. Szept. 09, 2015 6:02 pm


Pásztorelmélet


Először úgy tűnt, mintha egy lány sikoltozna segítségért, de amint egyre közeledtem, a hang is tisztább lett. Szép teljesítmény egy férfiútól, mondhatom… Egyáltalán annak lehet nevezni olyasvalakit, aki egy lucfenyő magasan nyúló ágába csimpaszkodva visong? Nem találtam rá indítékot – még akkor sem, ha az illető egy vérszomjas, veszett fekete medve elől menekült. Mikor felnéztem az illetőre, kezemmel a szememet próbáltam védeni a napfénytől. A fiú alig lehetett fiatalabb nálam, ráadásul rá kellett számolni azt a két-három évet, mióta a játék megkezdődött. Első ránézésre – főleg a felszerelése alapján – kezdőnek sem tűnt, esetleg ébredőnek. Az idegen legalább tizennyolc-tizenkilenc évesnek nézett ki, de a mimóza arckifejezése tizenötre vitte le életkorát.
– Csá! – Erőltetett bazsalyogással, különösen vidám hangon köszöntött.
Szemöldökömet felhúzva, csúfondáros félmosoly ívelt át arcomon, majd karomat keresztbe fonva rosszallóan csóváltam meg fejemet.

– Nem tudsz lejönni? – tértem a lényegre. A kérdés tömör, lényegre törő udvariasságot hordozott magában. A nem rég történt dolgok hatása alatt állva nem igazán akartam derűsebb arcomat mutatni. Jogosan történt, de akkor is…
– Nem. Vagyis igen! – Egy beleegyezés hunyorítás, majd heves tiltakozás jegyében egy fejrázás. Nem volt elég gyors.
Főmet újból megráztam, ám karjaimat magam mellé eresztettem le. Fegyveremet lehívtam, majd két marokba szorítottam. A fiú rémülten ölelte át a faágat, miközben megint a lányosabb hangján vinnyogott. Most komolyan, férfi ez vagy valami más?
A magából vércseppeket ontó Falánk a képességemnek köszönhetően hosszabbra nyúlt. Közelebb léptem a fenyőhöz, majd a pöröllyé alakított zúzóeszközt magasba tartottam. Épp elérte a szerencsétlenkedő ifjút, aki furcsállóan nézett le rám. Szememet forgatva intettem a Falánk felé, mire a szóban forgó lányos fiú óvatosan átkapaszkodott a vérző fegyverre. A kalapács hosszából lassan, folyamatosan visszavettem, mire a fáról pattant egyén a markom felett szorongatta a gyilkos tárgyat.

– Ezt el ne áruld senkinek.
– Nekem lenne ciki, ha erről bárki is tudomást szerez… Rolling Eyes Mi a neved?

– Szóval Phob… a múltkor…
– Tudom, Tan, egy vérszomjas, veszett fekete medve volt. A fán meg leveleket gyűjtögettél. TŰ! Leveleket. – Még mielőtt belekezdhetett volna, be is fejeztem. Egy dolgot azonban nem értettem. – Azt mondtad, eltáncoltál előle, yep? Ezt meg hogy értetted?
– Hm? Én tényleg táncolok. – felelte, mintha magától értetődő tény lett volna. Egy-két lépéssel előrébb járt, hogy előbb ő juthasson a tenger partjához. Nem azért, hogy megmártózzon benne, hanem kagylókat meg kavicsokat gyűjtögessen. Ebben az egy dologban Tancred nem hazudott. A válaszára értetlenül fürkésztem a férfiú határozott, szinte már ördögien komoly tekintetét, miközben lábam alatt már a víztől pépes homokot érezhettem.
– Tudod, még senkit sem láttam a játékban táncolni. Mármint harc szintjén. – kezdett bele a magyarázatába. – Én már kint is táncoltam, szóval miért is ne? A legjobb dolog, ha a tehetségedet még a harcban is kamatoztathatod.
Talán félreismertem. Tény, a tánc elsőre mosolyfakasztónak hangzott, de Tan a monológja közben egy pillanatra sem bazsalyogott. Teljesen komolyan gondolta, hogy a dinamikus testmozgása az akrobatika jártasságot túlnőve életmentővé válhat. Csak a csizmáira erősített pengéket láttam, de azt nem, hogy hogyan is használja, mégsem akartam kiállni ellene. Volt még más is azon kívül, amit a táncról mondott. Vártam, hátha hozzáfűz valamit, de Tancred csendben gyűjtögetett. Az összeszedett kagylókat a ruhájából formált zsákocskába pakolta, majd lépésről lépésre távolabbi pontokon keresett újabbakat. Nem követtem. Egy ponton lefékeztem, s a tajtékos, fodrozódó vizet néztem. A távolban sirályok köröztek, a melegebb légáramlatokat kihasználván. Kettőre figyeltem fel: míg az egyik villámként bukott a víz alá, a másik mintha habozott volna. Aztán jött egy harmadik, mely a hullámverés hangját túlvijjogta. A negyedik feljebb emelkedett, meglovagolván a változás szelét. Mindig jött egy újabb és egy újabb madár, különböző mutatványokkal és én már tudtam, mit jelölhetnek.
– Mond tovább. – szóltan Tannak, tekintetemet felé fordítván. – Még nem fejezted be.
Tancred viszonozván a pillantást, felállt a nedves homokból, s egy-két lépést tett felém. A kéréstől egy pillanatra megzavarodott, de szemlátomást örült, amiért érdekelt engem a története.
– Nem tudom, igazából rengeteg kérdés jutott eszembe akkor… aztán elfelejtettem őket. Nagyon frusztrált és ez elterelte a gondolataimat a harcról. Mire észbe kaptam, a maci felkergetett a fára. – magyarázata közben karjait széttárta, majd a végén vállat rándított. Mintha már nem számított volna, hogy azok a bárányok elvesztek. Talán örökre. Egyszerűen nem bírtam elviselni a gondtalanságát. Igenis számított. Olyasvalakiről volt szó, akinek a koncentrációs készségével gondok akadtak. A kinti világban is óriási problémákat szült, ha valaki nem bírt összpontosítani, de ez Aincradban halmozottan érvényes volt.
– Pásztorelmélet. – A tömör válaszra Tan értetlenül figyelt fel.
– Pásztorelmélet? – ismételte a kifejezést, kérdőre vont alakban.
– Ahogy a pásztor a nyáját, úgy kell figyelnünk a gondolatainkra. A pásztornak mindig tudnia kell, hogy melyik bárány merre csatangol. Illetve mindegyikre ugyanúgy ügyel. Teljesen mindegy, mit teszünk, helytelen, ha megfeledkezünk saját gondolatainkról. És az is teljesen mindegy, hogy most melyek fontosak, s melyek a kevésbé lényegesek. A pásztor számára is minden bárány ugyanolyan számottevő tényező.
A fiú elgondolkodva fürkészte tekintetemet, miközben arcára halvány csodálat ült ki. A „zsákot” fogó kéz szorítása enyhült, majd a kagylók közül egy-két darab kipotyogott a helyéről. Ezt a reakciót persze azért nem vártam volna Tancredtől, de legalább komolyan vette. Ahogyan én tiszteltem őt azért, amiért őrizni kívánt olyasvalamit, mely a kinti életéhez fűzte, ő a becsület iránti odaadásomat méltányolta.
Ahogyan arcára lassan egy őszinte mosoly ült ki, úgy viszonoztam azt. Egy bólintást követően baráti jobbomat nyújtottam, mire Tan is ugyanígy tett.

– Ne aggódj, vigyázni fogok rá.

_________________
Színkód: #AA6342 (szöveg), #804224 (dialógus)
avatar
Phobos
Harcos
Harcos

Hozzászólások száma : 682
Join date : 2013. Sep. 15.

Karakterlap
Szint: 27
Exp:
10/2900  (10/2900)
Céh: -

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Becsület

Témanyitás by Phobos on Pént. Szept. 11, 2015 2:04 pm


Farkasok I. – Tű, tánc, megoldás


– Most komolyan? Öt percig? – hüledezett Tan.
– És csak a gombostűre. Nagyon jó feladat arra, hogyan tartsd észben a gondolataidat. – mondtam, magától értetődően. Először nem igazán értettem a problémát, de aztán rájöttem, hogy kinti okok miatt sikerült ezt a „képességet” elsajátítani. Ezzel kapcsolatban a férfiú rá is kérdezett, miközben aranyszínű legelőkön keltünk át:
– Neked mennyi idő volt?
– Őszintén? Egy-két hónap. – feleltem, egy nemtörődöm vállrándítással. – Apám felelősségteljes munkája nehezedett a vállamra, sz’al muszáj volt megtanulom, hogysmint tartsam észben a dolgokat. Irigylem a többieket, hogy ez a luxus nekik megadatik.
Tancred egy együttérző sóhajt hallatott, majd elfordította tekintetét. Mintha csak szégyellte volna magát a hibája miatt. Rájöhetett, hogy a szétszórtság milyen következményekkel járhat. Hümmögve gondolkodtam, mivel tudnám enyhíteni a terhét.
– De neked nem kell annyira sietned és szerencsére nem egy cégért szükséges felelned, hanem saját magadért. Vedd úgy, mintha a táncot gyakorolnád. Tényleg…! – Hirtelen eszembe jutott valami. – Még nem is mutattad, hogyan csinálod.
– Őőő… – Habár boldogan bazsalyogott, zavarodottságában köpni-nyelni nem tudott. Lefékezett, s szemét forgatva próbált arra utalni, hogy számára ez nem kívánatos téma. Ölbetett kézzel, fejemet oldalra döntve, értetlenül fürkésztem tekintetét, mintha egy kínai szöveget próbálnék elolvasni. Vagy meguntam, vagy nem akartam még jobban zavarban hozni Tant, nem tudtam. Újabb vállrándítást követően tovahaladtam, majd a szóban forgó táncos lábú habozva bár, de követett. Onnantól kezdve az út hátralevő részén nem szóltunk egymáshoz…

…míg meg nem érkeztünk végcélunkhoz, egy odúhoz – illetve kazamatához, mely jobbára az utóbbira hasonlított. A küldetés egyszerű, de alapos munkát igényelt: megadott számú mobbal végezni. A hely is csupán a kérés teljesítéséig volt nyitva és csak azok léphettek be, akik elvállalták azt. A fegyvert és felszerelésemet lehívva készen álltam rá, de Tancred annál kevésbé.

– Hé, még nem is beszéltél róla. Miért csinál olyan furát? Surprised – A vércseppeket figyelte, ahogyan lecsöppentek Falánkról, majd a füves talajjal kontaktusba lépve elpixeleződtek.
– De te sem mutattad meg a táncodat… Rolling Eyes Előbb azt, aztán mesélek róla. – Előbb az említett pörölyre, majd a táncosra néztem. Az utóbbin látszott a csalódottság. Komolyan, mint egy kölyök…
– Igazságtalan vagy…
– Csak kompromisszumképes.
– Nem is.
– De igen.
– Nem.
– Oké.
– Ezt hamar megvitattuk.
Egy rövid szünet, majd hangosan felnevettünk. Nem akartam belemenni a gyerekes játékába, rosszul jöttem ki. Míg egy ponton elhallgattam, Tan folytatta a hahotázást. Szememet forgatva onnantól fogva próbáltam tudomást sem venni a bolondról, miközben már az odú bejáratában álltam. A kacagásból felocsúdva a férfiú szinte rémülten nézett rám, amint látta, hogy egyedül kívántam belépni a mobok barlangjába. A levegő nyirkos, szőrszagtól telített volt. A falakból moha nőtt és a vártakkal ellentétben beljebb világos volt. Az odú tetejét néha-néha nagyobb repedések ékesítették, ahol a napfény szűrődött be. A kedvező fényviszonyok ellenére a szőrtől bűzlő levegő, a vízcseppek visszhangverése és a mély csend aggasztó volt. Még azt is tisztán hallottam, ahogyan Tancred idegességében nyel egyet. Tetőtől talpig felmérem a fiút, aki néhány pillanattal ezelőtt felvette saját felszerelését: most komolyan, a csizmához rögzített pengék felcsigázták érdeklődésemet. Hogyan használja azokat? Egyáltalán… miképpen tudja kamatoztatni tánctudását a harcban? Nagyon szerettem volna tudni, mire képes.
Nem is tellett egy percbe, egy bizonyos szakaszt követő tágas barlangi részen már jöttek is. Teljesen váratlanul, az odút lakó farkasok hangtalanul osontak elő, a barlang első nagy termének szélét szegélyező lyukakból. A szemközti irányból támadó rohamozó vadállatokat a Falánkkal söpörtem el az útból, melytől bár nem pixeleztek el, de csúnyán a földnek vágódtak. A következő hullámban már oldalról próbáltak betámadni, de Tan sem volt rest: szarvasként szökkent elém, s egy lentről jobbra felfelé haladó rúgó mozdulattal lökte vissza az egyik farkast. A következő elől gyors forgással táncolt el, amit a fiú a bal lábával vágott meg, majd pixelezett el. Halványan elmosolyodva figyeltem egy darabig, mindaddig, amíg egy fenevad rá nem akaszkodott a jobb csuklómra. Az apró figyelmetlenségemért páncélpont veszteséggel kellett fizetnem, de legalább már biztos voltam abban, hogy a fiú még a némi koncentrációs zavara ellenére is tud küzdeni. S ahogy a táncát elnéztem, láttam, tényleg nem viccelt azzal kapcsolatban, amit mondott. Újabb indítékot adott arra, hogy még komolyabban vegyem Tancredet.
Az első szakaszt követően a lyukak lezárultak a falakon, mi pedig folytattuk utunkat, hogy a további két részt is (legalábbis a leírás szerint) teljesíthessük. Már a kezdeti falka elpáholásakor is elképesztő mennyiségű port vertünk fel, de a koszt és egy-két sebzésnyi veszteséget leszámítva egyben voltunk.

– Egész jól csinálod. – vallottam be. – Még nem gondoltál rá, hogy a fronton küzdj?
– A fronton? Ugyan… – elutasítóan legyintett. – Nem nekem való. És amúgyis csak röhögnének rajtam.
– Miért röhögnének? Surprised
– Háááát… mert buzis, amit csinálok.
– Nem az.
– De, annak gondolnák…
– Nem.
– Igen.
– Nem!
– Hidd már el nekem, hogy…!
– Mi a szart érdekel téged, hogy mit gondolnak? – Dühömben apró szitkozódás hagyta el számat. Hökkenten néztem Tanra. Szinte tükörképei voltunk egymásnak, már amennyire meglepődtünk a „szar” jelzőn. A férfiún látszott, hogy igazán nevetni szeretne, amire egy beletörődő szemforgatással adtam engedélyt. Tancred egy darabig elszórakozhatott a hibámon, de amit kérdeztem, az számomra jogos volt. Miután lecsitultak a vidám kedélyek, folytattam.
– Ha állandóan arra gondolsz, hogy másoknak megfelelj, a táncod sem lenne ilyen közvetlen és szabad. Szóval ez csak kifogás.
– Hát jó, őszinte leszek. – sóhajtott egy nagyot. – Félek. Hallok ezt-azt és nem óhajtom vásárra vinni a bőrömet azért, mert széthúzás van egyesek között. És szerintem a burok sem garancia arra, hogy nullázáskor épek maradunk. Túl nagy luxus ilyen viszonytagságok között szintet tisztítani, ráadásul ők sem olyan nemes szándékúak ahhoz, hogy a kisebbeken segítsenek. Köszönöm, én ebből nem kérek.
Nem értettem, mi ebben a probléma. Őszinte és kevésbé gyerekes gondolatára komolyan elméláztam azon, milyen konstruktív megoldást lehetne szülni. Ahogyan Tan zaklatott indulatában a földbe rúgott, odaléptem hozzá, s kezeimet a vállaira tettem.
– Adj egy kis időt. Majd én kitalálok valamit.


_________________
Színkód: #AA6342 (szöveg), #804224 (dialógus)
avatar
Phobos
Harcos
Harcos

Hozzászólások száma : 682
Join date : 2013. Sep. 15.

Karakterlap
Szint: 27
Exp:
10/2900  (10/2900)
Céh: -

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Becsület

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.