In Sanity

4 / 4 oldal Previous  1, 2, 3, 4

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Chariton on Szomb. Nov. 19, 2016 3:46 pm

Miért néznek rám így? Én nem érzek semmit..nem történik velem semmi. Nem fog velem semmi történni! Ne nézzenek így! Martha kezd magyarázni. Nehezen tudok arra koncentrálni amit Martha mondd, de muszáj, csak ő tudhat rá megoldást, ha tényleg lesz valami. Ha egyáltalán reális ez, nem egy hülye színjáték, és nem is lesz semmi bajom. Vertek már át itt! Igen, pont az ilyen gondolatok miatt tudok nehezen figyelni Marthára...de muszáj. Szólnunk kellett volna?! Nem tettétek! Nem...nem dühönghetek...nyugodtnak kell maradnom. Csak így találhatunk megoldást. Biztos van megoldás. Aztán...fájdalom. Itt, bent. Rég éreztem. Elfelejtettem. Ez így nehéz. Hogy fájhat?! Itt nem érezhetek fájdalmat! Nem történhet meg, nem lehet igaz! Lenézek a fájdalom helyére. Felpuffadt a hasam. Ott ahol fájt. Nem tudom mit jelent. Nem érdekel. Ez nem lehet igaz. Ez csak egy illúzió. Úgy ahogy korábban az életpontjaim csökkenése is. Nem értem miért csinálja ezt Martha is, miért próbál átverni. Nem értem mi lett a többiekkel, akikről beszél. De nem lehet igaz. Nem igaz. Tudom, hogy nem! És még azt kérdezi, kinek üzennék. Közben jönnek lekötözni. Engedem nekik. Úgyis nemsokára vége, abbamarad ez a képzelgés, mint korábban.
- Kötözzetek csak le. Ez úgy is csak egy illúzió. Nemsokára vége. A fájdalomnak is. Azt is csak valamilyen olcsó trükkel ülteti a fejembe. De nem fogok meghalni, nem lesz semmi bajom. Ezért nem is üzenek senkinek. Úgyis vége nemsokára a küldetésnek, hisz visszajöttetek. - jelentem ki. Újra fáj. Rossz, de nem tudok tenni ellene. Görcsösen összehúzódom a fájdalomra. Fura alakot látok magam előtt. Az edzőm az. Figyeli, ahogyan összehúzom magam. Pont úgy néz, mint ahogy akkor nézett amikor elrontottam valamit. Ő nem lehet itt. Biztos őt is csak hallucinálom. Nem, nem vagyok kíváncsi ezekre a hülyeségekre. Becsukom a szemem. Csak várnom kell...nemsokára úgyis elmúlik.

Chariton
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 183
Join date : 2016. Jan. 18.

Karakterlap
Szint: 10
Exp:
240/500  (240/500)
Céh: Jumpy Vigor

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Silica on Kedd. Nov. 22, 2016 9:21 am

Kiwi

A fiú pedig nem tesz semmit, csak szélesen vigyorog rád. Érzed a gigáját a kezed alatt, ahogy görcsösen rándul össze, ahogyan a levegő zihálva próbál szökni a tüdejéből súlyod alatt. Látod, ahogyan kiguvad a szeme, ahogyan vörösödik el a feje, ám egyvalamit nem látsz. A halálfélelmet. Olyan, mintha ezt várta volna, mintha akarná, hogy végezz vele, és úgy tűnik a rendszer is akarja, hiszen folyamatosan fogy az életcsíkja... bár mivel nem vagytok párbajban, te ezt nem láthatod. Csak egyetlen, halk, rekedt nyöszörgés szakad fel a torkából, mielőtt pixelekre robbanna a kezeid között, vörösen hagyva az indikátorodat.
-Te is, gyilkos.

Chariton

A nehézfiúk rád teszik a muszájkabátot, majd bevezetnek az egyik cellába, ami a raktárból nyílik, és amit talán eddig észre sem vettél. Rengeteg dologban különbözik a többitől. Először is rettenetesen kicsi, mindössze annyi hely van benne, hogy te állva elférj, mintha egy koporsó lenne, ám puha. Nagyon puha minden körülötted, annak ellenére, hogy az egész szoba tükörként viselkedik. Még az ajtó belseje is tükör, amiben láthatod magadat, és a fura változást, ami elkezdődik. Az arcod zsibbadni kezd, és lassan pixelek szállnak fel róla, minden pixel alatt egy üres, sima, maszkszerű bőrt hagyva. Igen, egyértelműen a mátrix ide vágó jelenetéből van elemelve, ám saosan, és nem csak a szádra terjed ki, ugyanis az orrod is, sőt a szemeidet is lassan felfalja. Lassan? Mennyire tudod itt érzékelni az időt? Minden pixeldarab, amit elveszítesz, érzéketlen pontot hagy az arcodon, akadályozva a beszédben, a légzésben, és a látásban is, bár azért, hogy fokozza a feszültséget, először a szemhéjad pixeleződik el, kényszerítve arra, hogy végignézd a jelenetet, hiszen bármerre fordulsz, csak magadat látod a tükröződő felületekben. Nemsokára persze a szemeid előtt is megjelennek a pixelhibák, ahogyan az is darabokra esik, addigra viszont jócskán fuldokolsz már, életcsíkod azonban mozdulatlan marad. Illúzió talán? Lehet, ám az egész világod is az, amióta beléptél a sao-ba. Mi a különbség? Miért lenne ez kevésbé rémisztő?

Silica
Moderátor
Moderátor

Hozzászólások száma : 826
Join date : 2014. Apr. 20.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Chariton on Vas. Nov. 27, 2016 1:05 am

Martha nem válaszol. Azt hiszi megőrültem? Pedig nem! Jól vagyok, csak nehéz elviselnem a fájdalmat. De már nem sokáig kell kibírnom. Nem ellenálok, ahogy rámadják a zubbonyt, de szerintem nem is tudnék. Mindössze mikor próbálnak vezetni valahova kérdezem meg Marthától, hogy miért kell ez, vagy mire jó. Remélem választ kapok, még mielőtt bedugnak a cellába, amit csak most fedeztem fel, hogy van itt. A raktár közepén? Nem értem. Ennek nincs értelme. És még kevesebb értelme van akkor, amikor meglátom hogyan néz ki belülről ez az egész. Miért raknának tele egy cellát tükrökkel? Ez is csak átverés, vagy illúzió. Azt akarják, hogy mégjobban szenvedjek. Egyértelmű. Már csak az a kérdés én képzelem ezt ide, vagy ők akarnak kínozni. Nem érdekes. Ekkor, látom, ahogy...szétesik az arcom. Persze nem egyszerre. Pixelenként. Mintha valami lassú méreg lenne. Nem kellemes, de határozottan elviselhetőbb, mint a fájdalom amit éreztem. Legalábbis eddig. Nem számít. Csak illúzió. Nem fog megtörni ebben a hitemben semmi. Ettől függetlenül nem akarom látni ezt. Megpróbálnám lecsukni a szememet, de nem tudom, a szemhéjam már elpixeleződött. Nem baj, találok más módot. Mivel nem látom hol a fény, és ezt a "kabátot" sem tudom leszedni magamról, próbálom olyan közel nyomni az egész testemet és fejemet a cella egyik oldalához, hogy már ne lássam magam, esetleg csak a szememet. Nehezen tudok levegőt venni. Nem...kapok..levegőt. Ez rosszabb mint az előbb a fájdalom. Azonban az életcsíkom nem csökken. Mondtam! MONDTAM! Ez csak egy illúzió. Ez is bizonyítja! Nincs más gondolatom. Ezt ismételgetem újra és újra a fejemben. Ez csak egy illúzió, mindjárt vége. Ez csak egy illúzió, mindjárt vége...

Chariton
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 183
Join date : 2016. Jan. 18.

Karakterlap
Szint: 10
Exp:
240/500  (240/500)
Céh: Jumpy Vigor

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Kiwi on Vas. Nov. 27, 2016 7:20 pm

Nem tett semmit, nem is védekezett…. Nem is tudott volna! Ha akart volna sem, lett volna képes semmire… Legalábbis így gondoltam, olyan erővel és lendülettel rohamoztam meg, ami engem is meglepett, és én magam sem fogtam fel… Egyszerűen… nem fogtam fel semmit. Láttam, éreztem… tudtam, hogy mi történik, de a düh és a félelem ami elöntött… olyan erővel fakadt ki belőlem, hogy képtelen voltam a legkisebb önuralomra is. Bántani akartam! Ahogy… ő is engem… Ösztönös viselkedés és reakció volt ez a részemről, mondhatni állati. Az ahogy, felé tornyosultam, ahogy súlyommal a földre kényszerítettem, és ott tartottam… Majd ahogy, ujjaim körül ölelik a torkát, és fejét a földhöz csapkodom, amennyire az erőm engedi. Elfelejtettem! Akkor elfelejtettem mindent, azt hogy, ez csupán egy játék, egy illúzió, és hogy, talán ő sem valós! De meg akartam szüntetni az illúziót… és a valóságot is. Láttam ahogy, az arca lassan elszíneződik, ahogy a szemei kidomborodnak a helyükről, éreztem, ahogy ösztönösen próbál levegő után kapkodni… Majd… ekkor villant be, talán mit is csinálok… Csak egy baj volt. Tudatom tompán érzékelte, hogy amit csinálok… az nem jó, viszont már nem tudtam leállni… Láttam, ahogy a mocsok képe még élvezi is… és én… én annál inkább ártani akartam neki… Pedig lehetett volna annyi eszem… Azzal bántottam volna, ha nem bántom… Gonosz vagyok? A gondolatok kavarognak a fejemben… de, képtelen voltam elengedni a torkát… Majd talán még az utolsó pillanatokban, még azelőtt… hogy, elpixeleződne… Hallottam mocorgást odakintről… Vagy… netán képzeltem? Mindegy! Felpattantam róla… és az ajtóhoz rohantam…
- Segítség! – Üvöltöttem torkom szakadtából, miközben minden erőmmel vertem a fémajtót…
- Segítség! Meg fog ölni! Meg akar ölni! Valaki! Bárki! – Kiáltottam, eszeveszetten, mint akinek tényleg az élete múlik a dolgon… bár, megeshet…
- Könyörgöm! – Mindenképp fel akartam hívni magamra a figyelmet! És néha, néha hátra pillantottam, nem-e kell fel, és támad nekem…

Ha elpixeleződött, akkor hirtelen elhallgattam, de csupán egy pillanatra, minden szó belém fagyott… Ahogy láthattam, hogy az indikátorom, pirosra váltott… Miért nem lett sárga is? Miért rögtön piros? Csupán egy röpke pillanatra futott át a fejemen, de nem tudott érdekelni, a veszélyérzetem nem múlt el… sőt… Hangom, felverhette a többi beteget is tán, de lényegtelen is volt... Csakis azt akartam, hogy jöjjön valaki!

_________________

Kiwi
Állatidomár
Állatidomár

Hozzászólások száma : 525
Join date : 2015. Jul. 22.

Karakterlap
Szint: 22
Exp:
1728/1900  (1728/1900)
Céh: Jumpy Vigor

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Sinon on Hétf. Nov. 28, 2016 6:10 pm

Chariton:
Ahogyan ott állsz abban a kényelmesen kipárnázott szobában, nem tudod mennyi ideje is, hiszen ablak nincs, a villanyt pedig sosem kapcsolják le a fejed fölött. Egy kukucskálón néha be-bepillant rád valaki, azonban nem szólnak hozzád. A tested egyre silányabb állapotban van. Eleinte talán még fájdalmat is érezhettél, azonban, ahogyan darabonként szakadnak le rólad az aprócska pixelek, úgy ez az érzés is tovaszáll. A látásod halványodik, hangod elapad, majd talán órákkal, esetleg napokkal később váratlanul tested felrobban. Hatalmas pixelfelhő marad belőled. Egy örvénylő vörös vihar. Hangod nincs, látásod azonban annál inkább. Sokkal jobban látsz mint előtte. Mintha tömérdek piciny szemed lenne amikkel látod mi van előtted, mögötted feletted, és alattad is egyszerre! Természetesen ez elég szokatlan, és leterhelő is egyszerre. Azonban a kényszerzubbony a földre hullott, hiszen már nincs mit tartania. És úgy tűnik új alakodnak a falak sem jelentenek akadályt.
Egy ismerős női hangot hallasz. Segítségért kiált.
- Segítség! Meg fog ölni! Meg akar ölni! Valaki! Bárki! - azt is tudod merről jön.. a kérdés az, hogy követed-e a hang forrását.

Kiwi:
Mire észhez tértél a fiú már menthetetlen volt. Utolsó erejével még gyilkosnak nevezett, majd önelégült arccal távozott. Az indikátorod vörös, és még egy pillanatig gyönyörködhetsz is a vörös pixelmaradványokban amik maradtak a fiú után. Kiáltozásod eleinte eredménytelennek tűnt, azonban hamarosan a folyosó túlvégéből két ápoló a zárkádhoz rohant, a kukucskálón bepillantva, rád szegezik tekintetüket.
- Azt hiszem hallucinációi vannak.
- Rémképek ostromolják az elméjét. Ahogyan azt sejtettük. Sürgősen le kell nyugtatnunk. Hozd a paralízis mérget, én megkeresem Martha-t! - azzal a két férfi elviharzott, a kukucskálót nyitva felejtették neked.
Ha kipillantasz rajta, a folyosót barátságtalanul fehérnek látod, nyomasztóan üresnek. A szomszéd szobából nyöszörgő beteg hangja sem éppen kellemes. De vajon fel tudod dolgozni, hogy mit tettél?

Sinon
Mesélő
Mesélő

Hozzászólások száma : 300
Join date : 2014. Aug. 30.

Karakterlap
Szint: 1
Exp:
10/10  (10/10)
Céh: -

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Chariton on Csüt. Dec. 01, 2016 10:32 am

Nem tudom mennyi idő telt el. Csak ott álltam. Nem is tudtam mást csinálni. Már fájdalom sincs. Nem tudom mennyi ideje. Nincs. De gondolkozni még tudok. Más és jobb híjján teszem. Nem akaródzik valahogy meghalnom, ahogy azt Marthaáék beígérték. Sőt nagyrészt irányítani tudom magam. Legalábbis nem teszek olyat, amit nem akarok. Vagy nem is erről beszéltek volna hatásként?? Nem emlékszem. Inkább próbálom összerakni a képet, hogy mikor és mi hatott rám, kinek a képessége, vagy milyen méreg, amitől ez történik velem. Igen, még mindig azt, hogy ez miért egy illúzió. Az ember elhiszi azt amit sokat mondogat magának. Elhittem hát én is. Nem akartam megőrülni. Ez jelentette a mentsvárat. Hogy van kiút, nemsokára vége. Az időérzékem elvesztése segített a "nemsokára" megfogalmazásom fenntartani. Nem tudom mennyi idő után, de igazam lett, változtak a dolgok! Semmi felvezetése vagy előjele nem volt. Egyszer csak azt éreztem, hogy felrobbant a testem. Illúzió. Nagyon ügyes dolog, de csak illúzió. Nem haltam meg. Akkor nem látnék így mindent. Nem ez lesz a halottakból. Nincs semmi baj, ezt is csak valami nagy hallucinogén szer okozza, vagy képesség. De hogyan...? Mi ez? Vagy mi "vagyok" jelenleg? Most először örülök a tükröknek. Abból látom, mi vagyok. Egy nagy vörös...felhő? Nem tudom minek nevezzem amit látok. A ruha is lehullt rólam. Ezt hogy oldotta meg? Nem számít. Úgy is csal illúzió. Viszont amit szoknom kell rajta. Minden irányban látok. Nem tudom véggigondolni se, hogy milyen érzés, de nagyon megerőltető, hogy mindenhová kell és tudok is koncentrálni. Lehet a szer hatása amit beadtak. Aztán hangot hallok. Ismerős, de ahhoz sajnos nem eléggé, hogy megismerjem. Segítséget kér. Nem maradtam egyedül! Lehet másat is valami ilyesmi rémképekben tartanak fogva, csak ő hangot is adott ennek. Megszólalni ebben a "testemben" sem tudok. Hogy juthatnék oda a lányhoz? Hogyan tudok egyáltalán mozogni? Szokatlan érzés nagyon, de ugyanúgy ösztönből jön, mint a két lábon járás. Talán a lány segítségkérése miatt, de nem kezdek el gondolkozni az egész jelenségen (tudniillik, hogy felrobbantam). Meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg az is illúzió. Eléggé szenvedek itt is, miért akarnák ezt felborítani egy ilyennel? Fel alá mozgok, amikor feltűnik, hogy beletudok csúszni a falba. Sőt, átmenni rajta! Mehetek a hang felé! Felfedezhetném Marthaékat, és lehet kitudnám hallgatni azt mit gondolnak vagy mit tettek rólam/velem, de a hang most fontosabb. Mikor meglátom, (ha meglátom) a forrását is felismerem. Kiwi.  A hangja kétségbeesett. Megpróbálom megszólítani, de nem jön ki hang a torkomon. Mit tegyek? Egyáltalán lát engem? Meg kell találnom a módját annak, hogy kommunikálni tudjak vele. Együtt talán kitalálunk valamit.

Chariton
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 183
Join date : 2016. Jan. 18.

Karakterlap
Szint: 10
Exp:
240/500  (240/500)
Céh: Jumpy Vigor

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Kiwi on Pént. Dec. 09, 2016 5:20 pm

Nem láttam, csupán érzékeltem mindazt ami történt… mögöttem. Azt ahogy, a fiú teste szétrobban… és pixeleivel borítja be azt a kis részleget… Nem, tudtam mást csupán üvölteni… kiabálni, hisztérikusan… segítséget kérni. Éreztem hogy, veszélyben vagyok, éreztem hogy baj lesz… Majd… amint ismét magamra hagyott a segítség… megfordultam, és esetlenül rogytam össze a földre. A szemeimmel kerestem őt, látni akartam, tudtam hogy ártani fog… de nem találtam, hiába. Még az ágy alá is bepillantottam, kissé… meggörnyedve. Sosem éreztem még olyan hideget mint akkor, szinte sütötte a hátsó felem a padló amin ültem. A kezeim szintén fáztak, lassan reszketni kezdtem.
- Hova… tűnt?... – Suttogtam magam elé ezt a költői kérdést, miközben megpróbáltam össze rakni a dolgokat. A kezemmel, a vérző ujjammal nem is foglalkoztam, nem is érdekelt, csupán megpróbáltam észnél maradni, és összerakni mi is történhetett. Tompán zsibbadt a tarkóm, és a látásom is, mintha homályosabb volna. Valami nem volt rendben… Körül néztem ismét, de csak a szemeimmel, oda-vissza kapkodtam őket a szobán. Miközben érzékeltem még valamit, talán csak valami megérzés sugallta… de ráfókuszáltam a saját indikátoromra… Azt hittem rosszul leszek, és elájulok… Valami nem volt rendben. Valami nagyon nem! Ismét ordítani tudtam volna, az őröknek… bárkinek… segítségért kiáltani… de mégis mit mondhatnék… Én magam sem tudom mi történik… vagy… mi történt… igazán…
Fáztam a padlón, felhúzódzkodtam az ágyra… féltem… tudtam, hogy csupán pár perc választ el attól, hogy még rosszabbá forduljon minden… Egyszerűen elvesztettem a kontrollt… minden felett. Szétcsúsztam, és… és hiába próbálok emlékezni, egyszerűen nem ugrik be semmi. Sem az hogy, miért vagyok itt… sem, az hogy, hogy kerültem ide… De, egy dolgot tudtam… kizárt hogy én öltem!
Próbálom összekaparni a mai napot… Azt hogy, mi is történt… azt… hogy mi is történik… de csak kis töredékek villannak be. Az ahogy, felkeltem. Ahogy, reggeliztem, majd elindultam küldetést keresni. Majd… felvettem ezt. Furcsa volt, de elvállaltam. Volt, egy rossz előérzetem, de… elfogadtam… De, nekem is védenem kéne… az épületet, nem pedig… egy cellában raboskodni. Igen! Nekem kéne ellátnom a betegeket… de, hogy kerültem még ide?... Az egyik nő megtámadott… kiszaladtam, majd… Martha szokatlanul kezdett el beszélni. Sőt! Nem, csak egy szokatlan dolog volt… A lista… a… jegyzetfüzet… a napló… És igen! Shukakunak írtam üzenetet! Megpillantottam, hogy elküldte-e. Ha minden igaz, azt látom hogy igen, és a megfelelő címzetnek… Az a kis picsa, még csak egy okét sem írt vissza…. Minősíti magát! Pedig én jószívű akartam lenni. Most… most, viszont lehet kéne neki küldjek… még egyet… Segítene… egyáltalán?... Nem hiszek benne, mégis lenyitom a menüm… már pötyögni valakinek… valamit… is egy kis erővel lát el, olyan…. mintha csinálnék valamit. Mintha… tennék valamit magamért… De… ha még egy kis választ sem kaptam tőle, akkor nem hiszem hogy örülne.. ha zargatnám… Jobb dolga is van mint, nab-okat menteni… Elkezdtem visszatörölni… végül… mégis rányomtam az oké gombra….


Kiwi írta:Shu, úgy néz ki bajban vagyok, a koordinátákat csatoltam, szeretném ha se


Magam sem értem miért, semmi értelmét nem láttam… De, de… ami még történt, bezártak ide, a fiúhoz. Akivel először csak beszélgettünk… majd, furcsán viselkedett, és a kezem a szájába vette… Miért nem húztam el, miért nem rivalltam rá? …. Egyszerűen… féltem attól, hogy ha ellenállok, jobban bántva leszek, mint így… Majd… Dulakodtunk, ő felém tornyosult, felmászott az ágyra, én… nekem sikerült kibújnom alóla, és leesett az ágyról… vagy, lehet picit meglöktem. De nem akartam hogy csúnyán essen. Nem akartam bántani, csak megvédeni magam! Ha nem teszem… akkor, biztos megver… vagy ilyesmi. Igen! Ő leesett, én pedig rögtön szaladtam segítségért. Ez történt! De… miért vagyok, piros indikátoros? Lehet… hogy, mivel harcoltunk… így… amikor leesett… a rendszer úgy érezte hogy, lelöktem?.... Ez az egész hülyeség! Ez az egész faszság! Minden olyan abnormális itt! Én nem bánthattam, annyira… És… és védett övezeten vagyunk! Egy ember nem hall meg ennyitől, még… még amúgy sem! Rosszul esett… de, hol a panel amin döntök? Hol a sárga indikátor amikor dulakodtunk? Ez… ez nem jó! Nagyon nem jó!
- Kérem… valaki.. segítsen! – Ekkor láthattam meg a pixelfelhőt, talán. A hátamat, a falnak dőlve, kissé előre-hátra kezdtem dülöngélni… És, szimplán… elnevettem magam, kínomban. De vicces volt… Tényleg elbizonytalanodtam abban, hogy normális vagyok-e… hisz, már képzelődök is… Bár, ekkor villant be, és hagytam abba a hintázást, miközben szemeim a felhőn tartottam. Nem normálisan tűnt el, nem halt meg… Itt van, ez még ő! Nem vagyok gyilkos, mert nem halt meg. Nincs, panel mert nem halt meg, és nem sárgultam… mert, nem volt miért. Minden magyarázatot nyert egy pillanat alatt.
- Hát… még meghalni is szerencsétlen vagy? – Kérdeztem tőle mosolyogva…
- Bár… nem is akartál igazán… azt hiszem. – Döntöttem picit el a fejem.
- Értem mindjárt jönnek, hogy elvigyenek… te, viszont szabad akarsz lenni nem? Újra, mint rég…- A hangom visszább fogtam, amin kijelentettem, hogy jönni fognak értem.
- Te… szabadabb vagy, most mint én… mégis, itt vagy… - Kezdtem ismét hintázgatni.
- Nem, haltál meg és ennek örülök, de… remélem nem szeretnél megölni, remélem nem azért jöttél vissza… bár, talán megérdemelném, mert miattam estél le… vagyis… miattam is… - Hevesedett a mozgásom.
- Szerintem, te… másféle szabadságra vágysz! Segíts és segítek! Nem … tudok egyedül küzdeni… ellenük, magam ellen… a világ ellen… nem, vagyok túl jól. – Nevettem el ismét magam, vicces volt, ahogy a saját őrületemmel és képzeletemmel beszélgetek, de reméltem igazam van. Mármint… tényleg, látom… De… az őröknek is látniuk kell, ha nem én vagyok a bolond! Akkor látják! Ő fogja nekem bebizonyítani, hogy… mi is történik itt. Nem, kell más… csak hogy maradjon velem.
- Tudod… nem… nem szeretnék egyedül maradni… az őrök, mindjárt jönnek… jönnek, és… el akarnak kábítani, és elvinni… vagy nem tudom… - Sóhajtottam fel. Majd ha volt még időm, elmondtam a gondolatmenetemet.
- Két dolgot tehetek… építhetek barikádot az ajtó elé, kifelé nyílik, ami nekem nem hasznos… de az ágy váza… és a matrac, ha meg tudom mozdítani… egy ideig elállná az útjukat… De.. mi értelme volna?... Csak kifárasztanám magam. Ők ketten vannak, nagyobbak és erősebbek is. Mást kell, kitalálnom. -
Majd… ha visszaértek, az elvetett ötlet helyébe, egy új lépet. Persze… szívtam már meg ilyennel, de… remélnem nem kell egyedül, végig szenvednem. Csak… csak legyen ott, csak lássam… ha, látom mindent kibírok és kitalálom, hogy, miként legyen jó… hogy, jussunk ki… Ha hallottam a hangokat, nagyot nyeltem. Kihúztam magam az ágyon, félig az ajtó felé fordulva, úgymond nyitva rájuk. Ha… megláttam őket, akkor kicsit bűnbánóan lehajtottam a fejem. Most kiderül hogy látják-e a pacámat.
- Bocsánat, nincs bajom… csak unatkoztam. Csak, látni akartam magukat… látni, valami mozgást. – Éreztem én hogy, gyenge… de jobb nem jutott az eszembe. Nem, mentem oda az ajtóhoz, kérés nélkül, és a kigondoltak másik… fázisa még várat magára.

_________________

Kiwi
Állatidomár
Állatidomár

Hozzászólások száma : 525
Join date : 2015. Jul. 22.

Karakterlap
Szint: 22
Exp:
1728/1900  (1728/1900)
Céh: Jumpy Vigor

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Silica on Szomb. Dec. 10, 2016 7:23 am

Megtörténik a nagy találkozás, így tehát végre mesélhetek mindkettőtöknek egyszerre. Kiwi üzenetét a rendszer ugyanúgy továbbítottnak jelzi, mint legutóbb, ám az őrök nem térnek vissza. Nem is térhetnek szegények. Chariton úgy döntött, hogy belép a lány szobájába, és ezzel megpecsételte a sorsát. Egy ideig ugyan figyelhetitek egymást, pár percig, elgondolkodhattok azon, hogy ki is a másik, ám sok időtök nincsen. Egy láthatatlan erő kezdi el vonzani Chariton pixelfelhőit Kiwi telé, egyenesen a testébe, és a fiú nem tehet ellene semmit. Az idomár ugyan menekülhet, ám a szoba nem túl nagy, és egy idő után egyesültök. Chariton továbbra is mindent hall és lát, ám kommunikálni képtelen, legalább is most még. Talán gondolkodtatok azon már, hogy milyen lehet osztozni valakivel a tudatodon. Milyen lehet küzdeni azért, hogy megtarts valamit abból, aki te magad vagy. Milyen emlékekhez ragaszkodnál az előző életedből, ha újrakezdhetnéd? Mindketten ugyanolyan alaktalan pixelhalmazként ébredtek egy teljesen üres szobában, ám ezúttal együtt. Szó szerint együtt, mintha a pixeleitek összekeveredtek volna. Ezúttal kommunikálhattok egymással, gondolatok útján, de vigyázzatok, minden gondolatot megosztotok a másikkal. A falakon most nem juthattok át, ám talán nem is ez az, ami foglalkoztat titeket, vagy téged, hiszen előttetek a karakterkreálás panele látható. Az alap kérdések ugyanazok, fiú vagy lány, kor, kinézet, ám van tulajdonság rész is, amibe viszont kis, meghatározó emlékképek szerepelnek a múltatokból. Ha láttátok az Inside out-ot, akkor tudjátok, hogy mire gondolok. Talán ide kerülnek a halottak? Így kerülnek a világba az ébredők? Vagy NPC lesz belőletek? Ki mit akar megmenteni magából az összeolvadás során? Talán soha ennyire még nem kellett együtt dolgozni valakivel, mint most...

Emellett a rendszer mindkét játékos céhvezérének, avagy a barátlistáján található első személynek üzenetet küld sablon szöveggel, miszerint érdekes és hosszú ideig tartó küldetésre akadtak, ne aggódjanak értük.

Küzdhettek annyi körön át, ameddig jól esik, ha mesélői beavatkozást igényeltek, akkor tessék böködni minket :3

Silica
Moderátor
Moderátor

Hozzászólások száma : 826
Join date : 2014. Apr. 20.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Chariton on Szer. Dec. 14, 2016 8:37 pm

Sikerült. Bejutottam a szobába. Valóban Kiwi, most már nincs kétségem. Hallom ahogy kiabál és kiabált eddig is. Nem tudok megszólalni. Nem tudok hozzászólni. Nem tudok neki segíteni! De még ha meg is tudnék szólalni, miben tudnék segíteni? Azt sem tudom mi történt! Csak hallom és látom ahogy kiabál...vajon mit csináltak vele? Az nem lehet hogy az őrület miatt került ide. Nem, Kiwi nem őrülhetett meg. Lehet utánnam jött a céhből, hogy megmentsen? Nem tudom mennyi ideig voltam ott, simán lehet hogy ők vannak itt. Kiwit pedig valahogy elkapták. Miattam van itt. Miattam szenved, bár nem tudom miért. Miért kell miattam ezt átélniük?! Meg kell még egyáltalán említenem mennyire megbántam, hogy idejöttem? Sírnék. De nem tudok. Az a mocsok még ezt is megakadályozza! Martha tehet róla...Ő rendezte így az egészet. Ő záratott be. Nem emlékszem mikor sírtam utóljára. Akkor biztos sikerült. Arra sem emlékszem, hogy segített e. Mindegy, most úgy sem tudok. Megmarad a düh. Legalább ha tudnék szólni hozzá..bocsánatot kérni azért, amit átéltek miattam. Még segítséget is kér tőlem! Tőlem, akin segíteni akartak...És én nem tudok. Pedig azt hittem magamról, hogy óvatos vagyok. Shunak még azt is megígértem, hogy megvédem. És most itt vagyok. Egy rakat pixelfelhőként. Talán a megbánás és düh miatt nem foglalkoztam azzal mi vagyok. Nem érdekelt. Beszél hozzám. Beszél hozzám Kiwi. Nem túl kedves velem. Persze, megértem. Hisz miattam történt ez velük. De...azt hittem önzetlenebb. Csalódtam. Nem értem annyira, hogy mit mondd. Persze hogy nem akartam, nem öngyilkosnak jöttem ide! Nem értem mit mondd...Miért nem tudok szólni hozzá? Miért kellett még ezt is elvenniük? Csak kínozni akarnak...csak az a céluk, hogy kínozzanak. De kibírom!!! És akkor őket is kitudom szabadítani! Vajon a többiek hol vannak? Itt kell hagynom Kiwit...Ha tudok akkor körbemegyek rajta és megpróbálok kijutni, megkeresni a többieket. Biztos itt van Shu is. Csak találnám meg... És mikor majdnem kijutnék, pont akkor. Elkezdek Kiwi felé haladni. Nem akarok. Nem kell sokat gondolkodnom, leesett, hogy mi fog történi. Most én is megszállom Kiwit. Ő is arra a sorsra fog jutni mint én. Aztán szép lassan midenki, aki utánam jött. Ilyen könnyű lenne megpecsételnem az egész céhem sorsát? Így fog kihalni a Vigo? Ellenkezek,de egy idő után rájövök, hogy felesleges. Nem tudok semmit tenni. Meg fog halni. Miattam. Vergődöm. Nem fogom hagyni. Kitudom kerülni. Nem fogom ezt tenni vele!!! Odaérek hozzá. Nem tudok mit tenni. Most már úgy látok, mintha én lennék ő. Én lettem ő. Neki vajon mennyi ideje van, míg felrobban? Fura az, hogy gondolkodjak. Nehéz. Mondanám hogy fáj, de még mindig nincs bent fájdalom...Aztán fehérség. Felrobbantottam Kiwit.

(Innentől hallod amit gondolok.)

Nagy fehérség. Látni fogom ahogy Kiwi irányítja a pixelhalmazt? Ez azt jelenti, hogy aki miatt én felrobbantottam az is látott mindent? Biztos most is élvezkedik a szenvedésünkön. Martha pedig valahonnan figyel, és röhög a markába. De egyszer vége lesz ennek a láncnak. Vagy eljutunk hozzá is. Azt pedig nem köszöni meg. Voltam már valaha ennyire dühös? Nem hinném. Bár nem is bántottak még senkit azok közzül akiket szeretek mint most. És hirtelen látok. Hova kerültünk? Karakterkészítés. Ilyesmit láttam amikor beléptem. Vajon meghaltunk? Mindketten kezdhetünk egy új karaktert? De akkor hol van Kiwi? Lehet ő is máshová került. A legutolsó rész azonban sokkal érdekesebb. Képek vannak ott. Én vagyok rajtuk. Az első az...amikor az árvaházban összeverekedtem egy fiúval. Emlékszem. Veszekedtünk este a szobában és egymásnak ugrottunk. Nagyobbdarabb volt, legyőzött. Látom ahogy a kép mozgóképpé változik és lejátsza amikor csak ránézek. Aztán ott a következő. Amikor először voltam edzésre. Az egyik tanár vitt el. Ő foglalkozott a legtöbb gyerekkel. Azt mondták rám, hogy hiperaktív vagyok, és hogy ott majd lekötöm legalább a felesleges energiámat. Jól ment. A következő kép az amikor magántanuló lettem. Akkor már velem volt a régi edzőm. Emlékszem, boldog voltam. Örültem, hogy végre kevesebbet kell látnom őket. 14 évesen ki ne akarná otthagyni a sulit? Aztán ott van amikor másodjára lettem országos. Már nem örültem annyira mint elsőre, de még mindig boldog voltam. Miért pont ez jelent ott meg? Meg van. Ott volt az a lány. Nem ismertem, de odajött hozzám miután a szállodába mentünk vissza. Először csak autogrammot akart. Aztán beszélgetni kezdtünk. 16 voltam, hogy ne válaszoltam volna neki. Amikor elakartam menni vele valahova az edzőm elzavarta. Soha nem találkoztam vele újra. Pedig szimpatikus volt. Ugyanígy a többi lánnyal is elintézte, hogy nehogy összetudjak futni. Egy idő után pedig már én zavartam el őket. A fiúkat méginkább. A következő az "örökbefogadásom". Elhittem. Tényleg elhittem, hogy majd vele fogok élni. Hogy úgy viselkedik majd, mintha az apám lenne. Aztán már nyomta is a kezembe a kulcsot az albérlethez. Itt már rájöttem, hogy nem. Ugyanúgy viselkedtünk. Meg sem próbáltam közelebb kerülni hozzá. Aztán beléptem. Az ismerkedés Shuval. Ott is boldog voltam, de most nem múlt el. Az a kép van kiemelve, amikor megölelt. Aztán az ismerkedés Kiwivel. Boldog voltam attól függetlenül, hogy hazudott. Most látom. Az a fehérneműs fiókja volt. Ezek már rövidebbek. Az utolsó csak lépés, ahogy bejöttem ide...
Miért vannak ezek itt? Ez itt a halál utáni élet? Az újrakezdés? Vajon hányszor "haltam" már meg? Akkor hazudott Kayaba. Nem halunk meg. De...elfelejtük majd ezeket? Más leszek?! NEM AKAROK! Meg kell tartanom az emlékeket. Nem felejthetem el. Kiwit sem. Shut sem. Nekik is újra kell majd kezdeniük. Shu elveszíti majd Timit. Gyülölni fog miatta, ha bármikor is megtudja. Kiwi már most gyülöl. Hallottam.
Nézem a kis emlékképeimet, remélve hogy a tudatomba égnek ettől...annyira hogy az újrakezdés se felejteti el velem.

Chariton
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 183
Join date : 2016. Jan. 18.

Karakterlap
Szint: 10
Exp:
240/500  (240/500)
Céh: Jumpy Vigor

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Kiwi on Szer. Dec. 14, 2016 11:28 pm

Furcsa mód nem válaszolt vissza a pixel felhő…. persze nem is tudott volna. Hiába vagy határtalan, ha épp a legfontosabbat veszik el tőled nem? Milyen érzés lehet falakon túljutni… miközben csak némán meredsz előre… a semmiben, haa? Ilyen és hasonló gondolatok forogtak a fejemben, hogy… láttam azt a lényt, pacát… vagy legyen bármi is, ott lebegni a terem szélében. Elmondtam amit mondani akartam… végül pedig megtámadott. Gondolhattam volna, hogy értem jött vissza az a kis nyomorék. Kapálóztam, rúgtam, ütöttem haraptam… szinte neki tapasztottam magam a falnak… ahogy közeledett. Bármit meg tettem volna, csak maradjon távol… de nem. Egyszerűen lenyelt… egészbe. Éreztem ahogy, a testem minden pontját valami egyre taszító erő feszítené szét… majd, csupán egy pillanat volt az egész, és pixelmaradvány lettem. Úgy… gondoltam idővel eltűnök majd, semmivé válok… de nem. Mintha ezer szemem lett volna, és a tér… a testem… mint, amikor úgy érzed kilépsz a testedből. Minden könnyű és szellős… És furcsa a mozgás is… nem mozogsz. Nincs karod… nincs, lábad, se tested… csupán sok pici porszem vagy, semmi több, viszont minden pici darabkám érzékel. Hallok, látok… de azt nem tudom hogy ízeket… vagy, érintést érzek-e… Csupán ismerkedem… mindezzel… majd, egy pillanat alatt tűnt el a szoba, a terem… Felfogni sem volt időm, sem pedig… befejezni és választ találni a kérésekre…

Innentől vagyunk egyek:
Valami nem stimmel! Hallom! Gondolatokat hallok! Érzéseket… de.. ezek nem az enyémek! Vagy igen?... A hang… egy fiú… Ismerem… Bassza meg, én ismerem őt! Chariton! De miért? Vagy… mi ez az egész?.... És a másik akkor tényleg… tényleg meghalt? Hova tűnt, ki ő ha nem ő az?... Kérem! Legyen már vége ennek az egésznek! Szomorú… meg kéne vigasztaljam?... De hogy?... Szomorú leszek miatta! Nem elég hogy csak… zaklatott voltam és nem tudom mi történik itt… de még… Bűntudat? De miért? Nekem miért nincs? Neki, miért van nagyobb mint nekem? Itt kéne maradnom, ebben az elmeroggyanásban! Nem vagyok normális, nem vagyok… közéjükvaló! Félek tőlük… ők sem… épek… Félek magamtól! Kérlek! Kérlek! Kérlek! Ölj meg…. hibás vagyok. Hibás mindenért, és mindenem! Nem szabadna léteznem! Nem szabadna éreznem! Félek… össze vagyok zavarodva! Mit kéne tegyek? Hogy… hogy jutok ki ekkora slamasztikából. Ez egy teszt! Ez egy.. egy… kutatás! Egy kísérlet! Gratulálok… növelhetsz egy számot, egy statisztikában! De ne aggódj! Legalább a köz hasznára váltál. Eltűntél! Meghaltál! Felfogtad? Ő is… Chariton is! Mi lesz így a céhhel? Shuék… olyan igazuk van… Alkalmatlan vagyok a játékra… alkalmatlan vagyok az életre! Azért kerültél ide, mert ide akartál! Nem? Ha… bolond vagy, akkor nem ítélhetnek el? Akkor megúszhatsz mindent! Akkor megtehetsz mindent! Akkor nem köt az etika… sem pedig más norma, nem?! Ezt akartad, most pedig örülj! Igazad lett! Nekik, mindenkinek! Bolond vagy…. de legalább már nem árthatsz nekik! Most már nem árthatok senkinek… ugye? Most már tényleg… nem ronthatok el semmit, ugye? Szomorú vagyok… sírni tudnék… és mégis miért? Miért?! Mit sajnálok én egyáltalán?! Így a legjobb! Ez a legjobb ami történhetett! Nem vagy fontos senkinek, Shuék is hamar kiheverik hogy eltűntél… Ceart is hamar kiheverték… Másokat is… Ez az itteni törvény. Ne szeress mert csak veszteséget okoz! Ne ragaszkodj, mert csak összetör! Ezt mondták ők is nem? Csakis így élhetik túl… de… legalább, nem okozol nekik hiányt. A szobám… Hiányozni fog… a pet… sosem tudom meg… Chariton én félek… sajnálom… én nem így akartam… Ne engedj elveszni… Kérlek…
Képek… látom őket… a fiú emlékei… de miért? Ezzel üzen? Vagy… ez a híres nevezetes visszaemlékezés, amikor meghalunk? Amikor… lejátszódik életünk filmje? ÉN nem akarom! Nem akarom! Nem, nem és nem! Én nem akarom látni még egyszer! Elég volt egyszer átélni… én törölődj! Pusztulj! Kuss! Kuss szűnjél már meg létezni! Majd elindul… egyszerűen magától lepereg… Gratulálok most látni fog mindent! Még életed utolsó mozzanatával gyönyörűen megalázod magad előtte! És ki ő? Mit érdekeljen? Veled pusztul! Meghalt ő is! De miért ketten? Mi ez az egész… úgy, nincs értelme… A film pedig amit ismételten végig kellett néznem, az életem… amit annyira utáltam…
Tudod-e milyen érzés állandóan megalázva lenni, amikor a szavad nem ér semmit, amikor egy senki vagy… és csak haszon állatnak vagy tartva? Amikor közlik veled hogy a feladatod az lesz, hogy ellátás a szüleidet amikor ők már öregek lesznek? Azért neveltek, azért szültek.. hogy takaríts, hogy pénzt hozz a házhoz… hogy kihasználhassanak, és így is történt... Tudod milyen érzés szeretet nélkül felnőni? Amikor egy sima ölelést sem tudsz viszonozni, mert félsz tőle? Félsz hogy elrontod! Félsz hogy valamit elrontasz? Az életem filmje mehet a kukába úgy… ahogy van, legjobb lenne megszabadulni tőle, és nem érdekel.. ha én magam is vele törlődök. Nekem ennyi jutott… elfogadom. Köszönöm… hogy ennyit is élhettem, nem akarom hogy bárki is rossz emlékkel gondoljon rám, de azt sem hogy hiányozzak nekik. A legjobb volna az ő fejükből is úgy eltűnni… mintha soha nem is léteztem volna… Akkor minden hibám törlődne…. és ezért nagyon hálás lennék… Csupán gondolatok, hallja, tudom, én is az övéit… irigylem az életét… bár… olyan lehettem volna mint ő. Magányos volt… de én is… túl lehet élni, és csak akkor kezd el fájni… ha megtudod milyen szeretni nem? Ha ragaszkodsz… de azt nem szabad… Minden változik, folyton folyvást… és csakis úgy maradhatsz életben ha soha… soha nem akarsz igazán valakit magad mellé, mert mindig elhagynak… az emberek ilyenek. Ez természetes… mindenkinek meg van a saját élete, és te nem férsz bele… de nem baj, nem tettél érte igazán semmit.. nem is tudnál… nem vagy kedves se szép, de még okos sem… és mindenhol csak szerencsétlenség ér… legalább nem áthatsz másoknak… Mindenkinek jobb így…

A film legelőször azt eleveníti meg, hogy a kollégium magányában, milyen jól tudtad magad érezni, csakis attól… hogy, úgy szólnak hozzád, mintha ember lennél. Köszönnek, érdeklődnek… és te elmondhatod, mi a helyzet… persze csak felszínes, és csupán azért van mindez, mert egy szobára kényszerültünk… különben hozzám sem szólnának. Nem érdekelném őket… így is csupán látszat… de boldog vagyok. Élek.

Azt láthattad a következő képen, ahogy éppenséggel egy részeg férfi veri a családját… a rendőrség megmondja hogy csakis akkor tesznek valamit, ha vér folyik… A nőt fejét egy régi keverőtárcsás mosógépbe nyomja a férfi, és egy szőke kislány, épp csak el tud siklani a férfi mellett hogy, szaladjon… hívjon segítséget… kerten, bokron keresztül ahogy csupán a lába bírja… alig lehetett tizenkettő.. végül… egy női hang kiált utána. Elmondja hogy, ne szaladjak sehova… mert megbeszéltek mindent, minden megoldódott… menjek haza nyugodtan.
Költözések, újbóli csomagolások… új emberek újra és újra. Belefáradt arc, aki már nem is próbál ismerkedni… akit nem érdekelnek mások, inkább foglalkozik saját magával, a belső adottságaival, és azoknak a fejlesztéseivel. Egyik lakhely, kézművesedés, másik lakhely, rajz, harmadik, tornász szakkor, negyedik, énekkar… és így tovább. Mire bárhol is igazi, verseny szintű eredményt is elérhetne… egyszerűen elköltöztek. Hiába tett meg mindent, soha nem figyeltek fel rá… és még csak nem is haragudhatott senkire… ami talán a legrosszabb volt.

Harmadik kép… épp őt veri a részeges… alapjáraton véve nem tűnik valami… veszélyes embernek… nem volt se túl izmos, se túl magas…de még csak testes sem… és ápolt sem… Mégis képes volt rettegésben tartani egy családot. A képen láthattad ahogy a földön vergődik, ahogy új és új rúgásokat kell elviselnie, viszont nem sírhat, ha hangosan sír… csak még inkább megveri, így csendben tűri… A megítélő szavakat… a becsmérlést… a bántalmazást.

Látni talán nem láttad, de érezhetted.. a nő aki az anyja… utálja, féltékeny rá… és soha semmiben nem számíthat rá, meg sem próbálta már megkérni semmire, hogy megvédje… hogy törődjön vele. Amikor csak lehetett megszökött otthonról. Most viszont… elkaphattál egy beszélgetést. Pár mondatot… amikor a kislány lelkére köti, hogy nem kell sokat kibírniuk, elszöknek mindannyian! Csak tartson ki, ő is kifog… Csak egy kis pénz kell… és elszökhetnek… még egy picit várni kell…

Elhitte… és igaz is volt… alig pár hónapot kellett kibírnia, és eldöntött hogy segít. Tizenhárom éves lehetett a felvételen… egy férfi házában látod, egy ötvenes közelében lévő férfi… akit orálisan elégített ki pénzért. Hányingere volt, utálta… de megtette! Ha hamarabb megszökhetnek… ez már nem változtat semmit sem. Megtette… és még a pénzt is megkapta. Viszont nem jutott messzire vele, a férfi ismerősei törtek rá, és követelték a pénzt! Azt a pénzt amit ellopott! Persze… ellopta… És mit tehetett volna? Ismerték… őt… tudták kinek a gyereke… még csak elszaladni sem volt értelme… és persze, kikapott a lopásért is…

És ahogy láttad ezeket a képeket… alig párat csupán…. Kiwi kétségbeesetten kereste a törlés gombot! Bármit! És sorba kezdte el törölgetni a saját emlékeit… mindet… és nem akadályozhattad meg… Mindentől megszabadult… amitől ő… önmaga, a jelenlegi… aki fél, aki retteg, aki gyűlöl, aki haragszik, akiben annyi a felgyűlt indulat… hogy retteg, mikor árt bárkinek vele… A tehetetlen düh… eluralkodott rajta… viszont ahogy a múltjától igyekezett megszabadulni… ha már így lehetősége van rá… úgy… két képnél megállt. Volt két képkocka amit nem tudott törölni. Amihez ragaszkodott, és akárhányszor rágondolt… végtelen szomorúsággal töltötte el… de mégis. Képtelen volt a lemondásra. Képtelen volt törölni az öcséi emlékeit és pár olyan van csupán… ahol nem rettegnek. Az egyik kép… hogy távol a házuktól egy tisztáson játszanak, fociznak mind a négyen, vagy épp ugyanott fára másznak, és míg a kisfiúk simán leugranak… Kiwi nem mer… a tesói pedig kinevették érte. A másik ilyen… amikor egy rövid időre… csupán de megszabadultak életük megrontóitól… és ahogy látta azt, hogy az öcséi tisztulnak. Nem rezzennek össze mindenért, az egyik öccse leszokott a cumiról, amit már amúgy is kinőtt… a másik öccse először lesz szerelmes. És mindez, olyan egésszé tette őt. Kiwit. Akkor érezte úgy először… hogy van családja. De csupán három ember tartozott bele az életébe. És őket.. nem hajlandó törölni. Mindent! Mindent átadok neked… csak ők hagy maradjanak meg. Lehetek fiú… lehetek olyan mint te… vagy amilyen szeretnél mindegy… nem ragaszkodok semmihez… csak ők… kérlek…

_________________

Kiwi
Állatidomár
Állatidomár

Hozzászólások száma : 525
Join date : 2015. Jul. 22.

Karakterlap
Szint: 22
Exp:
1728/1900  (1728/1900)
Céh: Jumpy Vigor

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Chariton on Pént. Jan. 06, 2017 11:48 am

Hallom Kiwit. Nem a fülemmel. Nincs is fülem. Úgy, ahogyan a gondolatokat hallja az ember. Azért...mert hallom a gondolatait. Ilyet nem mondana ki. Azt hallom, ahogyan gondolkozik. De nem lettem gondolatolvasó. Tudom, és érzem...egyek vagyunk. Reagál arra is, amire "én gondoltam". Nehéz? Talán. Inkább szokatlan. És megdöbbentő. De ez nem jelent semmit...csak egyszerűen így kommunikálunk. Nem marad örökké így. Ez így nem működik! Nem lehetünk ketten egyek, akkor sem, ha együtt kell döntenünk, mindenről...de ilyet nem lehet! Nem, nem, nem!!! Nem vehetik el tőle azt a jogot, hogy önmaga legyen! Főleg nem így, az én hibámból...hisz miattam kerültek ide. Vagy legalábbis most még csak Kiwi. Azután mi lesz? Lehet vége? Nem volt a közelbe más akit "megegyen", így kettővel jóllakva ide kerültünk? Nem a technikai oldala érdekel, csak hogy ne bántson senki mást! Fáj és mégjobban dühít az érzés, hogy akkor sem tudnék tenni semmit. Le kell győznöm. Bármennyire is terelem a tudatom, nem tudom, nem bírom sokáig. Fel kell adnom, s azzal törődnöm, hogy velünk mi lesz.
Kiwi. Ahogyan végig...érzem amit gondol, nem tudok ellenálni annak, hogy végigrohanjon a fejemen: hülyesség. Nincs alapja annak amit gondolsz! Nem a te hibád. Miattam jöttetek ide, és egyébként se tudtad, hogy mi vár itt rád. Erre nem lehetett felkészülni. Miért nyugtatgatom, mikor én is kétségbe vagyok esve? ... Nem érdekel. Nem lehetek olyan önző, hogy magammal foglalkozzam, amikor miattam szenved itt. Nem a te hibád, Kiwi! És hiányoznál. Nem igaz, hogy gyorsan kihevernénk. Igenis maradna nyoma. Örökre. Bármennyire is érzed úgy. Eh...nem értek ehhez. Úgy sem fogom tudni meggyőzni egyikről sem....Nem gondolhatok erre. Mégis megtettem. Ez is mindegy. Csak...ne félj!
Kiwi képei...fájnak. Fáj látni, hogy ez történt vele. Hirtelen villan csak eszembe a szobájából a jelenet, amikor a múltjához "jutottunk". Nem haragszom. Végülis..érthető, hogy ezeket nem akarta egy olyannal megosztani, akit akkor lát először. Persze azért rosszul esik...jó kis kibúvó ez is. Mármint, hogy van egy ilyen apró problémám. Nem kell azon gondolkodnom, ami velünk történik...Ugyanígy az emlék képek is...Nézem őket. Sajnálom Kiwit. Bánom, hogy ezt kellett átélnie. Azonban amikor éreztem és "hallottam", hogy "testünk" minden lehetőséggel törölni próbálná ezeket a képeket...nem hagytam. Megakadályozhatom. Nem Kiwit. Magamat. De az egyre megy. Nem vagyok pszichológus...de nem érzem úgy, hogy ez segítene. Nem tudatosul bennem az, hogy ez tulajdonképpen lehet a jövőnkről dönt. Nem foglalkozom a többi menüponttal sem. Csak az érdekel, hogy minden megmaradjon. Remélem nem utálsz meg érte, de ez biztos nem segít! Nem lehet csak így kitörölni se a múltunkat, se az emlékeinket! Valahogy úgyis felszínre bukkannának majd...ugye?Ugye. Nem érdekel kik leszünk. Úgy sem tudják ezeket elvenni. Nincs is értelme ennek az egész menünek, se...

Chariton
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 183
Join date : 2016. Jan. 18.

Karakterlap
Szint: 10
Exp:
240/500  (240/500)
Céh: Jumpy Vigor

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Kiwi on Vas. Jan. 15, 2017 6:53 pm

Hallottuk egymás gondolatait. Éreztem azt…. amit érez… és hamarabb megfogalmazta azt, amit én is akartam. Össze ”olvadtunk”…. vagyis nem… nehéz volna elmondani azt, amit ahogy én éltem meg. Számomra… inkább olyan volt, mint amikor a testünk övezte határok felbomlanak… és mi, mint két akarat, mint két lény… egy üres térben találjuk magunkat egymás mellett. Nem volt testünk… és ez, lehetne akár a szabadság is… egy olyan amit eddig talán senki nem léphetett át… De mivel nem vagy egyedül, így inkább börtönnek éreztem. Ahogy hallottam a gondolataim, érezhette ahogy volt testem szemöldöke felvonódott volna, ahogy az arc izmai lágyan megfeszülnek, és ahogy a gondolatot és tudatot elárasztják az érzelmek, majd ezekből születtek meg a gondolatok. Ugye milyen sok dolgot csinálunk egyszerre úgy, hogy nem is gondolunk rá, és még nem is írtam le mindent.
~ Szóval úgy gondolod… ez itt mind te vagy, és én vagyok a betolakodó? Mi van… ha pont te vagy a betolakodó, és pont tőled vennék el a jogot?...~ Érezhette a felháborodást, a haragot, az igazságtalanság érzését, és azt… Mivel nem tudhattam, hogy mennyivel előbb…. vagy… hogy mi is történt. Hogy melyikőnkkel történt ez hamarabb…. de egy biztos, ha valami szer hatása alatt vagyunk… az jó erős lehet. Sérelmeztem a szavait, ahogy ő magát gondolja magának, és én vagyok az… aki belé került, és hogy ő az alfa. Az első… és nem lehet ez fordítva… A versenyszellem, az elnyomás érzése, amit most ha nem is akarattal vagy tudatosan, de rámhúzott. Mindezt érezhette. Hisz én nem tudom mi történt vele, csakis annyit láttam, amennyi már megtörtént… Értetlenkedtem a gondolatain, információk hiányába voltam, mégsem kérdeztem… nem mertem. Elcsendesedtem… hallgatóztam. És milyen érdekes, míg ő kijelentette hogy nem érdekli a technikai oldala… engem kifejezetten érdekelt. Tudni akartam, hogy ez egy héj? Hogy mi irányítjuk, vagy csak látszólagos? Tudni akartam hogy, ezek alapján van-e harmadik… vagy… csak kettőt „bír” el? És ha igen…. mi történt az előzővel?... Cikáztak a gondolataim, mindaddig ameddig meg nem láttam az emlékeimet odafent. És amit akkor éreztem? Valami írdatlan erős káosz… félelem, harag, düh… gyűlölet… féltékenység… és még az az a furcsa érzés is megjelent, ahogy láttam az övét is, hogy… mivel úgy ítéltem meg… rosszabb életem volt, így… én többet éltem meg. Többet érek… Többet! Nem tehetem mindezekről! Nem! Több vagyok!
~ Ő csupán egy nevetséges ficsúr… fogalma sincs arról még milyen is az élet! Milyen a valóság! Benyalta magát a az edzőjének, és azon a dallamon kezdet játszani amit tanított neki. Átvette az értékrendjét! Eldobta a saját akaratát! Még a farkát sem hiszem hogy használta… valaha is. Nem is csodálom, hogy jobban szeret bent lenni! ~ Érezhetted, az ítélkezést, a félelmet, a bosszankodást… az együttérzést, hisz ez egy olyan dolog… amiben talán hasonlítotok. És ne értsd félre… ahogy téged, ő éppúgy magát is meg és elítélte. Sőt… ez az a gyermeteg védekező mechanizmus, mint a gyerek aki előre sír ha tudja hogy verést kap, remélve hogy kevéssé bántják. Ő elítélte magát, hogy te ne tehesd meg. Megítélt téged… hogy védekezhessen, hogy fegyvert gyűjtsön, hisz amennyiben támadod… ő tud majd mivel védekezni. Ijesztő az emberi elme. Dühös és tehetetlen?! Érzem, csak úgy árad belőled. Vicces! Milyen érzés nah? Milyen??? Ugye milyen vacak?? Végre nem csak én, nem csak én érzem. Más is tudja milyen! Mennyire tud marni, mennyire tud égetni, fájni és tépni…. Kavarognak bennem az érzelmek, mint a mostani kárörvendés, a szégyen… mindez miatt. Érzékelte ahogy neki szánod a gondolatokat.
~Hülyeség?! Mert te aztán tudod!... Pont te mondod, aki az edző parancsára elhajtotta azokat akik tetszettek volna neked?! Pont te tudod… akinek nincs kit elveszítenie? ~ Dühös szavak, amik lerohanták a fiút, majd ahogy… mindezt hallhattad, ismét változott az érzelme, most épp félt, attól hogy szavai túl kegyetlenek voltak, és mély nyomot hagynak majd benned… bűntudata lett….
~ Nem…~ Majd áramszünet… a kavargó érzéseket érzed, ahogy elgondolkodik, a múlton, azon hogy… van kit elveszítenie, kint is és bent is… és azon a rettegésen, hogy mindezt nem akarja megélni. Látta a céhen, látta Cearson, látta Shukakun… Sayan… és ez borzasztó… Ha volna szívetek, most elszorulna, hisz a szomorúság marja az emlékektől, attól amit megtanult, amit hallott és amit látott… Láthattad te is, érezhetted azt, ahogy Cearso távolságtartóan, és elvátoldódóan beszélt a céhről, ahogy Anatot hiányolja, és ahogy… ezt Kiwi egy fajta széthullásként élte meg. Érezhetted azt, hogy mennyire bánta Kiwi azt amikor Shukaku miatta sírt, hisz az is csupán… azért volt, mert túl hevesen reagált arra, amitől Kiwi megijedt és alátámasztotta a félelmét. Ahogy kétségbeesést és haragot okozott neki mindaz, hogy úgy érezte… Shukaku beletörődött, hogy az élet ilyen. És haragudott rá, amiért az a kislány ezt felfogta, míg ő… gyermeteg és talán beteges módon ragaszkodik ahhoz, hogy nem. De… mégsem tudná bebizonyítani, hogy neki van igaza. Hogy az emberek nem hullanak szét, nem hagynak cserben és árulnak el… amint a saját hasznuk úgy kívánja. Ezért boldogabb az, aki nem szeret. Nagyobb biztonság övezi. Így vélte…
~Jöttünk ide?~ Már másodjára hangzott el ez a mondat, ez a meggyőződés, az elsőnél is értetlen volt, de nem jelezte. Úgy gondolta… valamit félre ért.
~ Nem… nem miattad, csak elvállaltam egy küldetést… Shukakuval megbeszéltük, ha veszélyesnek tűnő küldetésre megyek, jelzek és elküldöm a koordinátákat… és a kis cukorfalat, még egy oké-t sem írt vissza. ~ Mit érzet? Az a tipikus, én megmondtam érzés fogta el. Kárörvendés önmaga felé, neki igaza lett. Az emberek… nyomorultul önzőek… és nem lehet rájuk számítani. Magadon kívül senkire sem számíthatsz!
~ Íme… a kis céh, amit te annyira szeretsz, a segítőkész emberek… ~ Elhúzott gúnyos mosolyra húzná az izmait, és ugyan magát a szándékot érzed, mintha a te arcod is… így akarna mozogni. Érzed, a lemondást, azt… az ürességet, a magányt… azt az elítélést amit maga felé irányít, mindazért amiért így viselkedik… de ő ilyen. Ennyi, egy kis féreg, egy utolsó önző rohadék, aki most sem megoldással törődik… hanem… a védekezéssel, a fegyverek gyűjtögetésével, és azok használásával, mindezt teljes meggyőződéssel.
~Nem miattad vagyok itt, és nem is tudtam róla hogy itt vagy! Legalább ettől a bűntudattól megszabadítalak. ~ Világosítottam fel, és kíváncsian vártam… a belőle kiváltott érzéseket. Vajon olyan-e mint én? Tesztelem! Vizsgálom! Hasonlítgatom. Magamhoz, vagy épp magamat hozzá. Ez két irányú. Arra számítok, hogy megrökönyödik majd, arra… hogy haragszik majd, rám.. ránk, amiért összetörjük ezzel azt a kis felállított képet, amiért az elmondása szerint bent akar maradni. Nem bántani akarom. Nem. Csupán azt akarom megtudni, egyformán működünk-e. Én így éreznék. Haragudnék. Rájuk, magamra… haragudnék a naívságomra, a helyében. Bántom! Ezzel bántom őt, ártok neki… de nem akarom. Most nem! Nem ártott nekem… semmit. Ha még ezek után is meg akart győzni arról hogy ne féljek… nevetségesnek találnám. Őt is, magamat is. Ezt az egészet. Szenvedés az egész… Hogy mondhat olyat… hogy ne féljek?! Olyan nincs… az egész életem egy rettegés volt, és bizonytalanság… erre egy ilyen helyzetben nyögi be nekem hogy ne féljek… Csalódtam benne, egy picit. Okosabbnak, emocionálisabbnak gondoltam. Amikor hallgatott, amikor beszélgettünk… de most.. mindez más. Túl közvetlen, túl… meggondolatlan, túl valós. És hiányoznék? Értetlen vagyok a dolog előtt, hisz… szép szavak, de pont nem adtam neki semmit sem. Nem nyújtottam neki semmit. Nem adtam pluszt, nem voltunk… barátok. Csupán… lakótársak egy céhben… és ezek után számomra, olyan távoli és valótlan kijelenteni hogy hiányoznék. Ahhoz túl kevés időt töltöttünk el, azt hiszem. Nem nyújtottam neki semmi értéket, hogy így érezhetne, hogy valós és logikus lenne. Mégsem… hallottam ahogy, kigondolja… hogy ezt mondja, vagy hazudja nekem. Csak kibukott belőle. Vicces… ezek alapján most, mivel krízis helyzet van, még komolyan is gondolja?... Csakis a kétségbeesés beszélhet belőle. Talán… attól is félne, ha csak most, ebben a helyzetben maradna magára, és ezért mondja ezt nekem. Én is félnék… fordított helyzetben. Ekkor vettem észre ahogy látja az emlékeimet, a felvillanó képeket, képsorokat. És most érezhette azt, ahogy… az érzéseim szinte szét robbantanák a testünket, a feldultság… ami eltompítja az elmémet, a gondolataimat…. ahogy… csupán egy belső parancsra fókuszálok. Hogy… kitörölhessek mindent! Ha azt megtehetem nem láthatja! A szégyen, a harag, a düh, a csalódottság, a megbántottság, az igazságtalanság… reménytelenség… felháborodás… és mindez egyvelege egy mélyről feltörő fájdalomban teljesedik ki. Majd ezekből fakad, a harag és gyűlölet. Talán minden… negatívnak mondható érzelem, egyszerre uralkodik el rajtam. Mindezek mellett éreztem egy tompa sajnálatot is. Láttam… éreztem, ahogy nézi, látja a képsorokat…
~ Sajnálsz? És mégis miért? Mire mennék vele? Azt még csak zsebre sem lehet tenni. Nem kérek a sajnálatodból, köcsög! ~ Felé irányuló mondat ez, és érezhette ahogy az összes pixel szemem rá szegeződik, és minden kis porcikám, rá fókuszál. Éreztem, a szánalmat, ami… csak táplálta bennem a haragot. Engem nem kell sajnálni! Érted? Nem kell! Kussolj! Most először éreztem azt, ahogy ellenáll. Ahogy nem úgy mozog a „kezem” ahogy én akarom. Ahogy, az erők és izmok, akarat formájában de egymásnak esnek, és… ahogy, ellenállt… Most már feléje irányuló haragot éreztem.
~Hagyj békén! Neked ehhez nincs közöd! Azt csinálok magammal amit akarok!! ~ Fakadt ki.
~Nem lehet?! És ha most itt van rá a lehetőségem? Ha megtehetem? Miért döntenél felettem? Kinek gondolod te magad ha? ~ A gondolatok, az érzések tompák voltak, csupán felindulás volt az egész, először felé irányult, végül erejét vesztette. Viszont… azzal, ahogy megpróbált megakadályozni, erősítette bennem, a már csak azért is dacot… Tényleg nem egy pszichológus, de nem is kell, hogy az legyen. Volt olyanoknál már… volt akit kinevetett, volt akihez soha többé nem ment vissza… és volt, akivel bármikor szívesen beszélgetne megint.
~ Nem tudják elvenni?~ Érezhetted, hogy na most bizony megnevettetted, gúnyosan… a naivságodon… viszont szomorúan, a helyzeten… Ugyanakkor tapasztalhattad, ahogy… az „izmok elernyednek” és visszatérnek. Félbe hagyták a cselekvést… A szándék megváltozását is érzékelhetted, azt ahogy ha nem is lenyugodva… de lecsendesedve kezd neki, másképp.
~ Szánalmasan naiv vagy… ~ A gondolata halk volt és tiszta.
~ Gondold végig az egészet… nézd meg mi vesz minket körül. Lehet ez akár egy teszt, akár… egy kísérlet.. akármi… lényegtelen. Egy úton haladunk, ami szembeszáll a logikával. Dönthetünk úgy… hogy megtorpanunk, és akár örökre is így maradunk… majd egy script beindul, ha kellő időt húztunk el, hogy mozgásra kényszerítsen minket… A játékok a leheltségekről és azok kihasználásáról, észrevételéről szól. Nem akarom hogy lásd az emlékeimet, semmi közöd hozzájuk se hozzám! Azt sem akarom, hogy általad más is sajnáljon…. mert eljár a szád hogy szegény én… ezért vagyok ennyire nyomorék biztos, satöbbi. Amit akarok… az a cselekvés. A döntés meghozása, akkor is, ha hibázok. Akkor én hibázok. Én döntöttem rosszul. Ha szétnézel… a küldetés össze… hozott minket. Kendőzetlenül tölthetünk el perceket… órákat, akár nosztalgiázással… egymás megismerésével, csak egy bökkenő van. Nem akarom! Nincs olyan emlékem amiről úgy gondolnám hogy jó színben tüntethetne fel… és pozitívan gondolkodhatnál rólam. Nem vagyok jó ember… Valamint ez most… elvette azt, hogy… új ruhában jelenhessek meg, hogy másképp ismerj meg… hogy egy olyan oldalamat ismerd meg, amiről úgy gondolom hogy az is lehetek. Nem vagyok! Nem lehetek más mint saját magam… de próbálkoztam! Mindent megtettem…. és most…. Egy dolgot tehetek… tehetünk! Kihasználjuk azt.. amit ad a rendszer. Alkotunk valakit… és el kell dönteni… melyikünk marad. Én pedig… hidd el, nem önfeláldozás… nem kell hogy rosszul érezd magad, emiatt. Alkossunk valamit. Az mindig jó! De… olyat szeretnék alkotni… ami egész. Most… talán életemben először… van lehetőségem arra… hogy… akár magunkból, is egy egészet alkossunk. Legyen az egy új lény, egy játékos… vagy egy világ béli… vagy mi magunk. Pontosan ezért szeretnék… felelősséggel dönteni erről. Nincs semmi baj, ez jó így. ~ És érezhetted ahogy az indulatai elcsendesülnek, és hogy… teljesen komolyan gondolja azt amit mond. Nem éreztél belőle fájdalmat, vagy lemondást… csupán vágyakozást. Mindig is szeretett volna makulátlanul…. emlékek nélkül, vagyis más emlékekkel… tudni magáról. Kíváncsi volt arra, hogy vajon mennyivel lenne másabb, mint most. Persze… ez nem erre ad lehetőséget. Csupán arra… hogy, így kijuttathatja talán Charitont, és ha ő itt marad sem baj. Majd kitalál valamit, mindig kitalál valamit…
~Megengeded? ~ Mintha szemek keresnék a tieidet, furcsa érzés lehet, két személyből ugyanazokba a pillantásokba nézni. A lelke most békés volt, nyugodt és leginkább a víz felszínéhez lehetne hasonlítani. Lágyan, gyengéden mossa a partot, és vár. Rád és arra hogy megértsd.

_________________

Kiwi
Állatidomár
Állatidomár

Hozzászólások száma : 525
Join date : 2015. Jul. 22.

Karakterlap
Szint: 22
Exp:
1728/1900  (1728/1900)
Céh: Jumpy Vigor

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: In Sanity

Témanyitás by Sponsored content Today at 1:29 pm


Sponsored content


Vissza az elejére Go down

4 / 4 oldal Previous  1, 2, 3, 4

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.